"Aki egyszer megszerette a ponyvát, sose zárja magát be egy sátorba.." - írja ZsZs a közelmúltban egy kitűnő blogjában.

Nekem erről is - mint a viccbeli Mórickának - eszembe jut egy régi eset a 70-es évekből.

Akkoriban a kint-alvásos vándorlásokat kedvelő gyalog-turisták nemigen válogathattak a felszerelésben. Autós kempingezéshez kifejlesztett dögnehéz csehszlovák sátrat, csővázas hátizsákot, 5 cm vastag ágybetét szivacsból levágott derékaljat, lengyel kis gázfőzőt és művattával bélelt NDK hálózsákot cipeltem, katonai surranóval a lábamon.

Ezek után érthető, hogy határtalan volt az örömöm, amikor Svédországban dolgozó erdőmérnök ismerősünk - tudván nomád szenvedélyemről - meglepett egy csodálatos, búzakék, 3 személyes túra-sátorral. (Tudom, hogy ez így reklám, de nem érdekel, megérdemlik, mivel olyan remek a portéka, hogy ma is ezt használom!) Akkora az egész, mint egy kispárna és a teljes súlya - ma is versenyképes - mindössze 3,1 kg! 

A belső sátor teljesen zárt, hátul nyitható, szúnyoghálós szellőző, elöl fordított T-alakban 3 cipzáras ajtó (ennek később jelentősége lesz!). A külső sátor körben a földig ér, tágas és száraz előteret képezve elöl-hátul a csomagok, akár kerékpár számára is. A két sátorlap között (3 fokozatban állítható távolságú) hőszigetelő légrés, ami folytán hóban is lehet használni, anélkül, hogy megfagyna a szegény vándor. Akkoriban ilyen csak nagyon kevés embernek volt Magyarországon!

Madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam! Bár a sátor nem volt originál csomagolásban, mikor ismerősöm átadta, sőt egy kicsit sáros is volt. Kérdő tekintetemre elmondta, hogy a határon, a magyar vám-szervek miatt kellett azt a látszatot kelteni, hogy a sátor személyes használati tárgya, különben keményen megvámolják, talán el is kobozzák, egyébként viszont vadi új...

Nem bírtam magammal, azonnal ki akartam próbálni élesben, mint gyerek az új játékát, s mivel nagy-hirtelen nem tudtam senkit leakasztani, egyedül eredtem utnak. Stoppal Gántig, - ott egy kihagyhatatlan kajálás a (ma is!) híresen jó konyhájú vendéglőben - aztán irány a Vértes. Mentem pár kilométert felfelé, majd alkonyat-tájt - a konspirációs szabályoknak megfelelően - letértem a jelzésről és egy eldugott, erdőktől körülzárt, magas nádtippannal borított tisztás szélét kijelöltem magamnak szálláshelyül. Körülnéztem a környéken, de semmi olyat nem találtam, ami az éjszaka során esetleg zavarás forrása lehetett volna. (vadetető, magasles, dagonya, szekérút, stb.)

A mellig érő, száraz füvet szobányi területen letaposva csináltam akkora helyet, hogy a sátor éppen elférjen. Óvatosan bánva vele, mint a szűzlánnyal, a rajzos útmutató szerint szakszerűen felállítottam új palotámat, szépen berendeztem, (szivacs, hálózsák, zseblámpa, Sokol-rádió, kulacs, vadászkés, túrabot) majd lekuporodtam a bejáratánál. A magas tippanból a sátor teteje sem látszott ki, így meg voltam elégedve a rejtőzködéssel. Közben bealkonyult és feltámadt kissé a szél is. Előzetes terveimtől eltérően nem raktam tüzet, gondolva a száraz fű gyúlékonyságára, és nem hiányzott volna, hogy az új sátorra esetleg szikra-csóvát vessen egy széllökés. Kibontottam az est fénypontjának szánt üveg barna sört, lassan kortyolgatva néztem a hunyorgó csillagokat, talán valami ősinek gondolt dallamot is dúdolgattam.   

Nem tudom, mennyit alhattam, mikor az éjszaka közepén szokatlan neszre ébredtem - egyébként soha nem mély - álmomból. A száraz fű fehérzaj-szerű monoton susogásába mintha idegen hang, pontosabban a hang hiánya, a susogás szakadozottsága volt, amire felfigyeltem a sátor koromsötét belsejében. Mint amikor valaki megáll a hajladozó fűben és ezzel akadályozza fűszálak összedörzsölődését. Mozdulni nem merek, lélegzet-visszafojtva hallgatózom. A vékony textilen keresztül pontosan be tudom mérni a történés helyét. Aztán a hang oldalt mozdul kb. egy, majd két lépésnyire. Ez az! Lépések! Valaki észrevétlenül megközelítette a sátrat és most nagyon lassan körbejárja: ssss-ssss-ssss! Jó szándékú ember ilyet nem tesz, csak akit sanda cél vezérel!

Végigfutott bennem, hogy minden holmim a sátor előterében és mellettem van, így látnia kell, hogy könnyűszerrel semmit nem tud ellopni. De akkor mit akar? Nyilván az összes holmit: egy ilyen erdőben bújkáló gonosztevőnek a túra-felszerelés minden darabja óriási kincs! De azt is fel kellett mérnie, hogy ezeket csak úgy tudja megszerezni, ha a javak gazdáját, a sátorban békésen alvó turistát ártalmatlanná teszi! Most pedig valószínűleg azon agyal, hogy ezt hogy' hajtsa végre. Rövidesen rá fog jönni, hogy a legegyszerűbb, ha néhány jól irányzott bunkó-csapással a sátoron keresztül agyonver. És most azért kerülgeti a sátrat, hogy megállapítsa, hol a fejem! (Közben: ssss - ssss - ssss)

Ahogy ezt végiggondoltam, az eddigi nyugodt félelmet szörnyű pánik váltotta fel! Amúgy sem vagyok különösebben oroszlánszívű, most azonban úgy éreztem, az ijedtségtől mindjárt szörnyet halok. Tudtam, hogy teljesen kiszolgáltatott vagyok, minden lakott helytől távol hiába kiabálnék, a sátor hermetikus zártságában pedig képtelenség védekezni.  Olyan ez, mintha valakinek egy nagy, bekötözött szájú zsák belsejében állva kellene megküzdeni a körülötte szabadon ugráló, furkósbotos ellenséggel. Lassan, hangtalanul lehúzom a hálózsák cipzárját és felülök. Jobb kezemben a mogyoró-túrabot, a ballal meg a vadászkést markolom. Közben odakint - tisztán hallom a lépéseket: ssss-ssss-ssss - idegőrlő lassúsággal folytatódik a sátor körüljárása! Ritka hidegvérű gonosztevő, de én nem adom olcsón a bőrömet! (Lelki szemeim előtt az "ONIBABA" című régi japán thriller jelenetei játszódnak, a film tejes hosszában éjszaka egy rituális maszkos gyilkos egy hajladozó nádasban szamuráj-karddal kerget egy nőt és annak lányát.)

Valamit most már tenni kell! Azt latolgatom, hogy legalább 4-5 másodperc szükséges a belső és külső sátor cipzárainak szétrántásához, hogy megnyíljon az út a szabadba, gyorsan kimászhassak és szemtől-szembe megvívhassak támadómmal. Ez túl sok idő, ezalatt simán szét tudja verni a fejemet! Talán az volna a legváratlanabb reakció a részemről, ha a késemmel villámgyorsan felhasítanám a belső, majd a külső sátor oldalát, üvöltve kipattannék és - mielőtt a rabló felocsúdna - rávetném magam! Igen, de a vadiúj svéd sátrat az első túrán széthasogatni? Nem visz rá a lélek, még ilyen vészhelyzetben sem. Marad az előbbi, cipzáras változat.

Rövid jóga-légzés, adrenalin-szint az egekben, de pulzusomat akarattal 100 alá csökkentem, - kés, bot a kezem alatt -, szempillantás alatt a belső sátor 1-2-3. számú cipzárai szétrántva, újabb villanásnyi idő és a külső sátor hosszú cipzárja is felrántva! Halálos küzdelemre is elszántan, torokból jövő vérfagyasztó üvöltéssel kipattanok a gyér holdfénybe, magasra emelt két kezemben - mint ős rekvizítumokat - veszettül rázom a botot meg a kést...  ...ÉS...   ...ÉS...    az a nyomorult szarvastehén üveges szemmel helyből felugrik 5 méter magasba, lábai már a levegőben rohanni kezdenek ...  és még ma is szalad talán...

Címkék: Kintalvás Kaland