MEGYULA barátom legutóbbi blogjában vadjárástól mozgalmas éjszakáról ír, s ez eszembe juttatott egy régi esetet.

Minden év októberében esedékes kéthetes vándorlásunk keretében a Cserehátban túráztunk egy barátommal, Krasznokvajda környékén. A nagy zsákkal való egész napos (28-30 km) gyaloglás után estefelé muszály volt betérni a faluba egy(-két) sörre. Úgy terveztük, hogy sörözés után a falu-közeli erdő szélén fogunk sátrat verni és tábortűz mellett vacsorázva, jó hangulatban töltjük az estét.

Azonban ahogy' beléptünk a lepusztult kocsmába, a beszélgetés hirtelen megszűnt, kínos csend lett, és rendkívül sötét börű, lesoványodott, mosatlan gúnyájú, rosszarcú emberek bámultak ránk, - néha össze is súgtak a hátunk mögött. Számuk néhány perc alatt megduplázódott. A nálunk lévő, - az adott körülmények között igen értékesnek számító - felszerelésre gondolva komoly aggodalom lett úrrá rajtunk.

A sört gyorsan lehajtottuk és sűrűn hátratekintgetve, sebesen kotortunk kifelé a faluból az erdő irányába, hogy még a teljes besötétedés előtt minél messzebbre jussunk. Másfél-két órán át mentünk megállás nélkül, zihálva,  erőltetett menetben. Indián módszerrel letértünk a jelzésről és úttalan utakon, vízmosásokon és bozótosokon áttörve, vadcsapásokon haladtunk, hogy aki esetleg utánunk osonna, biztosan nyomot tévesszen.

Már koromsötét éjszaka volt, amikor egy elhagyatott erdőrészben, kökény- és galagonyabokrok által övezett kisebb tisztáson végre úgy éreztük, hogy biztonságban vagyunk.

Ismeretlen erdőben, bármennyire jónak látszik a hely, sátorverés előtt mindig alaposan felderítem a környező területet. Ezúttal azonban - hullafáradtan, éjfél felé, annak tudatában, hogy minden emberlakta helytől igen messze vagyunk - már csak azzal törődtünk, hogy mielőbb nyugovóra térhessünk. Étlen-szomjan, tűzrakás nélkül, gyorsan felállítottuk a sátrat, és szinte félájultan belebújtunk.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, fél óránál biztosan nem több, félálomban disznóröfögést hallok a közelből. Ez idáig rendben van, megszoktuk: békességben vagyunk az erdők lakóival. Valamit morogtam és próbáltam tovább aludni.

Pár perc után a röfögés újrakezdődik, de már csak pár lépés közelségéből, kiegészülve fújtatással, horkolással és a föld kapálásával. Erre már - ismét felverve édes álmomból - olyan cifrát kiáltottam ki a sátor anyagán keresztül, hogy - Fekete István kifejezésével élve - "a fecskék is kiköltöztek az eresz alól ijedtükben". Később - kissé megenyhülve - még mindig fektemből, a sátor belsejéből, megpróbáltam észérvekkel hatni: "Döme, az Isten áldjon meg, menjetek a dolgotokra, hagyjatok pihenni, reggel úgyis továbbállunk..."

De a disznóknál nem hatott a szép szó se! Újabb kis idő elteltével - egyre indulatosabban és egyre közeledve - folytatódik a méltatlankodás. Mint tudjuk, Magyarországon állattól nem kell félni: fáradtságtól kábán kibújtam a sátorból, hogy botot ragadva keményen eligazítsam a nyugalmunkat módszeresen megzavaró botor jószágokat. Azoknak viszont eszük ágában se volt botrázással vegyes átkozódásomtól megijedni: egy kapitális vadkan állt a csalitos szélén a halvány fényben, a sátortól tán' húsz lépésnyire és fajtájának teljes diplomáciai eszköztárával magyarázta, hogy márpedig ők innen - sehova!

Nem mutatott támadó szándékot, én mégis barátságtalan lépésre szántam el magam: - talán a zűrös előzmények hatására - felragadtam egy jókora követ és szitok-özön kíséretében, célzás nélkül feléje vágtam. A disznó felhorkant, megpördült és szörnyű robajjal, a bokrokon áttörve elrohant.

Nos, téved aki azt hiszi naivan, hogy ezzel vége lett az atrocitásoknak! A műsor - mintha mi sem történt volna - kisvártatva előlről kezdődött, és minden fenyegetés - később kérlelés, sőt könyörgés - ellenére virradatig tartott. Gyakorlatilag semmit nem aludtunk. A hajnali szürkületben elindultam megnézni, mi lehetett a sertések gondja velünk.

A történet egyszerűbb, mint gondoltam volna: az éjszakai sietségben sátrunkat egy olyan nagy-forgalmú vaddisznó főközlekedési útra telepítettük, amelyen ők minden éjjel a fürdőhelyükre (dagonyájukra) jártak! S mivel őkelmék nem a kreativitásukról híresek, nem jöttek rá, hogy a váratlanul útjukba került nagy tárgyat (a sátrat) ki is lehetne kerülni, - csak álltak értetlenül és bosszúsan a megszokott ösvényükön és újra meg újra megpróbáltak eljutni céljukhoz.

Mondanom se kell, egy életre megtanultam, hogy vendégként nekem kell alkalmazkodnom az erdő rendjéhez!

Címkék: éjszaka Vaddisznó Kaland