Első közös túránk páromnál olyan sikert aratott, hogy már a következő hét végét alig vártuk; nyakunkba vehessük újra a Kőszegi-hegységet. Megnyílott, és nagy örömömre elárulta, hogy beleszeretett a helybe, és általában a túrázásba. Gondoltam, lehet hogy korai, de kint alvós kirándulás lesz. Nem bántuk meg, hogy így terveztük.

    Délelőtt tíz óra körül indultunk a hegyeknek a „szokott” helyről, a velemi buszfordulótól.

A bezárt Avar szállót, és a Szent-Vid kápolna felé vezető ösvény „beszállását” elhagyva, most a hegység északkeleti szélének tartó piros sávon indultunk, meredeken felfelé.

Már az első méterek megtétele, és a fák susogása, kaptatásunk szuszogása kitörő örömmel árasztott el mindkettőnket; újra itt vagyunk hát!

Erre indultunk 

    Ha már jelzett utakon mentünk, legalább annyi teret adtunk a spontenaitásnak, hogy időnk, erőnk, kedvünk függvényében válogassunk azok közt.

Így aztán a piros kereszten a Borha-forrás felé vettük az irányt. Olyan célom is volt, hogy minden egyes kiránduláson felmérjem egy-egy forrás környékét, mennyire lesz az a későbbi túrák során alkalmas táborhely.

Párszor keresztezve a kápolnához kanyargó műutat, húsz perc után meg is pillantottuk a forrásjelzést az erdő szélső fáin, az autóút mellett. Az elmúlt napok esőzései, és a Borha vize az út mellett kis tavacskát növesztett. Vizén nagy örömünkre kedves „hegyi” tőkés réce párt, rosszallásunkra gondosan csomóra kötött „műsoros” gumióvszert láthattunk ringatózni.

    Ezután beljebb, és feljebb haladtunk az erdőbe egészen a Borha forrásáig. Itt lepakoltunk és feltérképeztük a helyet. Előkerültek a szendvicsek, a fényképező, aztán csak élveztük a csendet és zamatos hűs vizet.

A Borha-forrás völgye

   Aztán felkerekedtünk a piros kereszten a Vörös-kereszthez… Közben szépen kisütött a Nap, direkt kellemes volt a sűrű lombok oltalmazó hűsében gyalogolni. Észak felé haladtunk a Kendig (726m) nyugati oldalán. Élvezet a Kőszegi-hegységben barangolni a nyugalomra vágyónak, nem jellemző hogy a kirándulók elárasztanák a vidéket. A többség inkább az autóval is jól megközelíthető, „mainstream” látnivalókat keresi fel. Azért találkoztunk valakivel. Lehúzódtunk, míg oda- majd visszafelé is elpörkölt mellettünk a környék királya, a tájvédelmi körzet Quados Karcsija, menő álarcban. Egyem a szívét nekijje.

    Kényelmes tempóban ebédidőre a Vörös-kereszthez értünk. amíg kávéztunk egyet, elővettem a térképet, és közösen kitaláltuk merre is menjük a késő délutánra tervezett táborverésig. Ennél a pihenőhelynél nem is oly rég jártam az OKT kapcsán, talán ezért is egy alternatív útvonalat jelöltem ki az Óház-kilátóhoz. 

Pihenő a Vörös-keresztnél

    Felmálháztunk és a sárga kereszt jelzésen, nyugatnak fordulva indultunk el. A fakitermeléshez is használt utak után, felüdülés volt a túra, a többnyire egy nyomon kanyargó, kevéssé zargatott erdők által körülvett ösvényen. A lejtős oldalon feltehetően világháborús árkok nyomait láttuk. Fürgén lefelé haladtunk, lassan apróra váltva eddig összegyűjtött szerény szintemelkedésünket.

Szentem-bentem

Jó fél óra után egy műutat elérve, azon pár métert megtéve, újra a fák közé fordultunk, északkeletnek, az Óház-tető felé. Huh! Kemény kaptató fogadott, amelyen nagyon rövid távon visszanyertük korábbi magasságunkat. Egy-kettő, egy-kettő, rakosgattam a lábaim, szinte rá fekve a meredélyre. A lábam előtt apró cincér szaporázott vidáman, még csak nem is lassított. Helyi menő.

    Fáradozásainknak meglett a jutalma. Az Óház-kilátóról körbetekintve, még a lélegzet is elakadt. Kőszeg városa, Irány-hegy (682m), Tábor-hegy (645m), Pintér-tető (507m). Távolabb a Soproni-hegység, de az Alpok távolabbi csúcsait most elfedte a pára. Így is lenyűgöző volt a zöld lomb-paplannal borított hullámvölgyes vidék.

A kilátó az Árpád-kori "Felsővár"-ként ismert kővár részleges rekonstrukciója

A pihenőpadoknál szusszantunk egyet, aztán elindultunk dél felé a kéken, hogy szép lassú tempóban érhessük el a Stájer-házakat. Ide beszéltük meg a szállást, mert ezt a helyet már jól ismertem a kéktúráról, és tudtam hogy minden igényt kielégít.

Közben már cseperegni kezdett az eső, de nem ért minket váratlanul, alaposan felkészültem a hétvége időjárásából. A kilátótól a Vörös-kereszt felé vezető ösvény nagy kedvencem a hegység jelölt útjaiból. Most hogy már teljesen kitavaszodott, még inkább vadregényes volt a néhol palás szikláktól, és leginkább belógó bokroktól, ágaktól szűkre szabott igazi bakancsos útvonal.

Innentől már olyan jól ismertem az utat, mentem, mint akik kötélen húznak. Az eső közben szépen megerősödött, szinte felhőt alkotva záporoztak a cseppek. Olyan sűrűben haladtunk, hogy nem is nagyon ért minket, csak egy tisztásra érve láttuk milyen függönyként takar be mindent. Csodaszép volt az eső zenéje, egy kerékpáros jött csak szembe, sietősen húzott lefelé a hegyről vékony dresszében.

    A Vörös-keresztnél bukkantunk ki újra, az ellenkező irányból érkezve. Itt a műúton folytattuk utunkat a Stájer-házak felé.  Bükkösök, tölgyesek váltogatták egymást, az avar barnáját mindenfelé virágok ezrei színezték.

Kis melegség a borult délutánon

A házaknál a hazatérés érzése fogott el. Élénken élt bennem a gyönyörű téli éjszaka csendje. Páromnak be is mutattam ezt az otthonom. A Ciklámen-forrást, a tágas esőházat és a Stájer-házak udvarát. Ötfős társaság szállt meg éppen itt, mikor megtudták, hogy ott sátrazunk a tűzrakó helynél, kedvesen érdeklődtek, nem zavarnak-e, ha szalonnát sütögetnének.  Sok jó ember… , szóval nem zavart volna, de az újra eleredő eső, és az egyre hűvösebbre forduló idő végül a házakban marasztalta őket, és végülis mi örültünk ennek.  Így legalább kettőnké maradt az első közös sátrazás élménye.

A Kendig-i ősember

Asszonykámnak, jó „embörként” melegedős, ropogó, lobogó tüzet raktam, meleg vacsorát költöttünk, belaktuk a sátrat. Aztán a tűz mellett ülve néztük végig a leszálló éj hosszú színjátékát, melynek végén egy csodás holnap tudtában elvackoltuk magunkat.

    Páromra reggel nagyon büszke voltam. Otthon mindig kényelmes, nőies tempóban ébredezik, és készülődik, de most túravezetőként vártam tőle egy kis plusz frissességet… Szerettem volna nagyon korán indulni, bízva abban hogy így Ő is részese lehet az erdőjárás egyik legmegkapóbb momentumának. Nevezetesen a nagyvaddal való, minél közelebbi találkozásnak. Magányos túráimon is mindig virradat előtt felkerekedtem, növelve ennek lehetőségét. Más részről, az ébredő erdő csendre inti a lelket, olyan érzés, mintha egy egész életközösség születésénél lennénk jelen.

    Éjjel nem sokat aludtunk, még mindig szokatlan a szabadban, és inkább felajz, mint lefáraszt a sok élmény. Öt órakor már úton voltunk. Áhítatos csend, néhány madár jelzett csupán; közeleg a virradat. A műúton, az OKT vonalán haladtunk, de sikerült találni egy szebb, többet ígérő ösvényt, amelyen elhagyhattuk az aszfaltot, és később, már az erdő belsejében, ez újra egyesült a kékkel.

Varázsos erdő

    Percenként megálltam hallgatózni. Először felfelé kapaszkodtunk a Kendig északi oldalán, aztán keletnek, a Hörmann-forrás felé vezetett az ösvény, a hegy oldalában, párhuzamosan annak gerincével. Az egyik megállásnál „szagot” fogtam. Felemelt kezemmel jeleztem páromnak: valami készül! Mindketten felfelé meredtünk a fák között, az egyre tisztábban kivehető csörtetés okozóit keresve. Aztán megpillantottuk őket! Fiatal szarvasok, vagy tíz egyedből álló csordája galoppozott, fokozatosan egy vonalba kerülve velünk. A szám sarkából suttogtam páromnak, aki cseppet még fél a nagyvadaktól: - Felénk jönnek!  –Nem lesz semmi gond, ne mozdulj, csak figyelj!

Kegyes volt a sorsunk. Közvetlen felettünk kezdtek ereszkedni, és már láttam, hogy pont mellettünk fogják keresztezni az ösvényt. Az út szélső fáit elérve az elöl haladó vezér felénk fordult, és az egész csorda szoborrá merevedett. Mi nemkülönben. A pillanat varázsa leírhatatlan. Olyan közel voltak, hogy még a lélegzetük is tisztán hallott. Az idő megállt, minden gondolat eltűnt belőlem. Csoda volt. Talán 10-15 másodpercig álltunk így, aztán látva, hogy nem jelentünk veszélyt, úgy folytatták az ereszkedést az ösvény túloldalán, mintha ott sem lettünk volna.

Azt hiszem páromban jócskán csökkent eddigi beidegződött félelme, azt mondta majdnem elsírta magát, annyira megható volt ez a jelenet. Ettől még inkább boldog voltam.

    És nem is volt vége! Alighogy eltűntek a fák között, újra hangokat hallottam az előbbi irányból. Felpillantottam, és máris izgatottam susogva mutogattam:  - Ott! Ott!

Két vaddisznó trappolt fürgén a fák között. Ők aztán az ösvényt a másik irányban szelték át. A hangot követve, pont ott bukkantak fel ahol szemünkkel becsültük. Előttünk úgy 50 méterre váltottak ki, aztán az úton szaglászva haladtak még pár pillanatig, és ők is eltűntek a völgy felé.

Ezekért a percekért megérte a korai ébredés!

    Ez az élmény emelkedetté tette hátralévő utunk hangulatát. A ködfátyolos ébredező erdőben, húszperces sétával elértük a Hörmann-forrást. Itt rövid időre megálltunk, térképet olvastam, rosszul, de később nem bántuk meg ezt sem. A Szent-Vid felé vezető ösvény helyett, néhány kis kitérővel, gyakorlatilag a műúton értünk vissza Velembe.

Senki fia nem járt erre, párom őzeket látott az úton átrohanni, amíg én nem tudom merre figyeltem. Minden kanyar után új arcát mutatta a táj. Hegyoldalak, mély völgyek, lomberdők és fenyvesek, esőtől terhes felhők lomha kúszása babonázta tekintetünket.

Szalamandrát is láttam végre, azelőtt még soha nem adatott meg. Sajnos három elgázolt példányt is találtam, de aztán nagy örömömre, egynek én biztosíthattam az átkelést az aszfalton. Mielőtt elértünk a kápolnához, már találkoztunk két hegyi bringással, akik a mászás ellenére előre köszöntek, nagyon jó érzés volt viszont üdvözölni őket.

"Első" szalamandrám! 

    A műútról a kápolna után lefordultunk, miután megleltük a térképen kiszemelt kilátóponthoz vezető ösvényt. Nagyon meredek volt, jól jöttek a túrabotok, nélkülük kézzel-lábbal mutatvány lett volna.  Mikor felértünk, újra elámultunk. A Hétszemű-völgyet körülölelő karéj peremén állva lenyűgöző kilátás nyílt a szerpentinútra amelyen első túrámon jöttem, a Tátra-völgyre, melynek aljában bújik meg Velem község. A tetőn álló fák lombjukkal fésülték a felhőket.

Hétszemű-völgy részlet 

    Nem tértünk vissza az útra, inkább jelzetlen ösvényeket derítettünk fel. A Hétszemű-völgyet ölelő gerincen megkerültük azt, miközben élveztük a kilátást a lent elterülő tájra. Megkerestük azt a forrást, amely a térképen név nélkül szerepel, és a Velembe érkező kis csermelyt is táplálja. Aztán mikor láttuk, hogy a faluval egy vonalba értünk, toronyiránt kezdtünk ereszkedni az erdős hegyoldalon. Kis idő után kereszteztük a Jávor-kút felé tartó piros kör jelet, de ezt már a következő túrára hagytuk. Visszatértünk a műútra, amelyen még az egyik hajtűkanyart szintén meredeken, az erdőn keresztül vágtuk le. Hajnali indulásunk óta öt és fél óra telt el, mire visszatértünk a velemi parkolóba. Kellemes délelőtti túrával koronáztuk meg az első közös sátrazós hétvégét.

Egy búcsúpillantás 

    Mindkettőnk szerelme elmélyült a természettel, ezen a csodás pillanatokkal fűszerezett másfél napon. Felülmúlta várakozásunkat ez a túra, hatalmas töltettel gazdagodtunk a ránk váró dolgos hétköznapokra.

Címkék: Kőszegi-hegység Sátor Kettesben Hétvége Kintalvós