A Túratársról egy lány mesélt nekem először erről a versenyről. Ő már háromszor volt ilyen rendezvényen, és minden alkalommal hatalmas buli volt! Másoktól is hallottam híreket kódolt vaktérképről, meg éjszaka lefüggönyözött busszal való idegen terepre való kiszállításról, ahol a térkép tükörképét adták a résztvevőknek, és nekik kellett a pontokat kiszerkeszteni. Így, amikor jó másfél hónapja szólt, azonnal jelentkeztem.

Barátaiból, kollégáiból, és a régebbi csapat tagokból verbuválódott három csapat együtt fog haladni – tudtam meg a kör e-mailokból. Készül a csapatzászló és mindenki hozzon fehér pólót! Valaki hoz egyensapkát!

Aztán eljött a nagy nap. Találkozó a Szabadság-hegyen a rendőr fősulin… Pont ott? No mindegy. Csak személyi igazolvány felmutatásával engednek be. Valaki megmutatja: le a lépcsőn, jobbra, aztán egyenest az épületbe…

Négy ajtó közül természetesen csak a negyedik van nyitva… Feliratok, szalagozás, tájékoztató tábla - minek? Végre találok valakit…, ő is azt keresi… aztán a dübörgő „zene” hangja a tornaterembe vezet. Isolíron és takarókon több százan ülnek és fekszenek már ott. Vajon hol találom meg a többieket?

Nem értem, végtére is miért dühöngök? Egy túlélő túrára jöttem, ezek voltak az első feladatok!

Telefonálni próbálok… Aztán pár perc múlva ő csenget meg.

------------------------

21.45 Lekapcsolják a zenét, s egy dandár tábornok örül, hogy ennyien vagyunk!

Aztán megkezdődik a tájékoztató. A főszervező fényesíti magukat, hogy milyen jó volt a propaganda… Időnként hátulról egy részeg alak beüvölt valamit, talán a beszélő bece nevét?

Ötször elmondják, hogy már harminc kenujuk van a Körösökön és gyertek evezni! Van, amit hárman, három féle képen mondanak el… Elhadarják mégegyszer, amit a honlapukon már elolvashattam. Kérdések hangzanak el, de csak a választ mondják el a mikrofonba, csak találgatni lehet, mire válaszoltak. Végül a csapatok képviselőinek kiosztják a dupla csavarban megadott érintő pontokat.

Most hatalmas helyzeti előnyöm van, mert a hetven egynehány pontból, alig 2-3 van, amit nem tudok kapásból, hogy hol van a hegységben. Akár indulhatnánk is, de van, aki most megy el WC-re. Visszajött, de most más tűnt el vizet tölteni. Négyen-öten már hátizsákban toporgunk, de azon a vékony lányon még bakancs sincsen… Nagy levegőt veszek, és nem mondok semmit…! Jó háromnegyed óra múlva csak elindulunk a rajthoz. Hosszú sor kígyózik le a földszintre, de nem halad. Mire oda érünk, a banda fele eltűnik. Újabb várakozás.

Végre 00.14-kor elindulunk. Fogjuk az első két pontot, aztán hosszas tanácskozás. Mire elindulnánk, kiderül, hogy néhányan már tovább indultak, meg kell őket várni…

Na, végre megyünk. Megyünk? A vemhes anyatetű kapkodó idegbolond hozzánk képest!

-         Gyerekek! Most hűvös van, lefelé megyünk aszfalton. Ha itt valami eredményt el akarunk érni, most kellene belehúznunk! Nem a távolságtól, hanem az időtől fárad el az ember! Könnyebb tíz óra alatt ötven kilométert lelépni, mint tíz óra alatt három kilométert ténferegni!

Nem értették meg. Így aztán beálltam a sor végére és hátulról irányítottam az élen haladókat, mikor merre forduljanak. Beszélgettem a lányokkal. Hallgattam a fülemüle dalát. Néztem a város fényeit. Aztán pirkadni kezdett, s a Fenyőgyöngye után bevettük magunkat az erdőbe. A Hármashatárhegyen megoldottuk közösen a feladatokat. Majd az erdőn át meredeken ereszkedtünk le a Gluckner-sziklához. A lány volt már velem tájékozódási terep versenyen, így már nem lepődött meg, de volt aki, köpni-nyelni sem tudott…

Élveztem az árnyas erdőt, a rigók trilláit, aztán tizenegy körül elmondtam, hogy másfél óra múlva vissza kell fordulnunk, ha időben akarunk még a célba érni…

Ezt sem fogták fel, így hát mentünk, ahogy tudtunk, és baromira nem érdekelt, mikorra, hová érünk!

Máriaremetén egy lány kiszállt, mert feltörte a lábát a cipő. Nagykovácsiba negyed kettőre értünk, de csak háromkor indultunk tovább. Közben a banda fele a hazamenetel mellett döntött. Nekem is nagy kedvem lett volna hozzá, de mivel voltak, akik be akartak menni a célba, azt mondtam:

-         Jó, de innentől én diktálom a tempót! Eddig 15 óra alatt kb. harminc kilométert tettünk meg. Most három óra alatt kell tizenötöt megtennünk, hogy időben beérjünk!

Ötös átlagot léptem a Vöröspocsolyás-hátra felfelé. Tartották az iramot. Kétszer pihentünk meg, és egy óra késéssel fáradtan, lesántulva, de beporoszkáltunk a célba.

A szervezők most sem írtak ki semmit… a másodikra kellett felsántikálni. A szemetet meg a harmadikra vitették fel, de a gulyáslevest lé nélkül a földszinten osztották…

… tudod, ez egy túlélő rendezvény volt!

A célban megkérdezték:

      -    Hogy tetszett a túra?

Ugyan mit mondhattam volna?

-         Szép időben, árnyas erdőkben, jó társaságban jártunk egyet…

---------------------

Engem már az elején sem érdekelt, de a többiektől megtudtam, hogy bár mindenütt együtt haladtunk, s a feladatokat is közösen oldottuk meg, az egyik csapatunk a 30. lett, mi meg a hatvan-valahanyadikok…

Túléltük…!

…vagy nem ez volt a cél?

Címkék: Budaihegység Túlélőtúra éjszakaitúra