Talán 3-4 órát aludtam egyhuzamban, utána kb. 40 percenként felébredtem. Hajnalra igencsak összebújtunk. 7-kor odakint még koromsötét van, a hold már lenyugodott, csak a csillagok ragyognak. 6-7 ⁰C-kal fagypont alatt lehet a hőmérséklet. Fél nyolckor kezd világosodni. Felkelünk, az éjszaka kilehet páránk a külső sátortető belső oldalára fagyott, majd megszárítjuk, ha feljött a nap. A csúcsot már beragyogják a kelő nap első sugarai. Hálával telik meg a szívem, mert közel s távol ez volt az egyetlen sátrazásra alkalmas hely.

Még az este Pisti kiparancsolta a sátorból a büdös, „avas jak-vajas” bakancsomat. Amit aztán lámpaoltás után egy óvatlan pillanatban egy reklámszatyorba rejtve visszacsempésztem, nem akarván, hogy a hajnali harmat belepje. Később Pisti a sötétben valami fej alávalót keresve azt találta meg. Reggel, mikor kimentem úgy kellett kilopnom a feje alól. Reggel aztán közölte: Milyen jó, hogy az este kirakatta velem, mert így is egész éjjel érezte a szagág! Szerintem meg is gyilkolt volna, ha rájön a dologra.

Sátorbontás után a szálloda felé kerülve visszamegyünk a műútra, ahol alaposan bezabálunk. Javában fő a kaja és szárad még a sátor, amikor a Nemzeti Park terepjárója fékez mellettünk. A parkőr rosszallóan veszi tudomásul, hogy sátraztunk. Csak töri az angolt, de azért valahogy megértjük egymást. Terveink után érdeklődik. Megmutatja, merre juthatunk fel a hegyre. Harántirányban van egy alig néhány ezer éves lávafolyás, onnan toronyiránt mehetünk a 3.110 m magas kaldera pereméhez, ami legutóbb alig 250 éve tört ki. Innen jobbra a hó bordákon lehet a főcsúcs alá jutni, de ez jégfelszerelés nélkül rendkívül nehéz. Búcsúzáskor adunk neki egy mini üveg Unikumot. Nagyon örült a nem várt kedvességnek.

            Az út túloldalán van a védett terület másik fő látványossága: egy hasadék mentén kb. 500 m hosszan egy sziklataréj alakult ki, melyből a szél és a fagy bizarr alakzatokat formált. A taréj repedéseibe a szél és a hólé világossárga pernyét hordott össze, ezen tengődik az a néhány, szélsőséges klímához szokott növény, 1-2 m magas cserjék és évelő virágok. A fajok száma nagyon alacsony, egész nap talán 10-15 féle növényt láttam. Fotózunk és gyönyörködünk. Innen jobbra fordulva vörösbarna láván kapaszkodunk a célunk felé.

            A kövek közt fürge, 7-8 cm-es gyíkok sütkéreznek, Bélus szerint ezek a „méteres” unokaöccsei. Óránként 5-10 percet pihenünk Erősen tűz a nap, és a vízzel takarékoskodnunk kell. Három és fél óra alatt értünk fel a peremre. Nem megyünk tovább. Az új kráterbe úgysem ereszkedhetnénk be, mert szigorú védelem alatt áll. Kekszet ropogtatunk. Egy kiürült félliteres üvegbe havat teszünk, aztán narancs italporral összerázzuk. Szemben a Guajara csúcs felett a távolban Gran Canaria szigete kéklik az óceánban. Lefelé hosszabb az út, mint gondoltam, pedig a lávafolyásokat megkerülve, a pernyén csúszkálva egész gyorsan haladunk. Nagyon megizzadtam. Azt hittem, csak a só csípi a nyakam, de most már tudom, hogy leégett.

            Most a kráter délnyugati szélén lévő Boca de Tance-hez igyekszünk. A sziklataréj alatt nagy kiterjedésű, száraz, lapos tófenék terül el, amit november végétől januárig hó borít. Aztán néhány napig az olvadt hóléból sekély víz fedi, de mostanra kiszáradt. Zsákjainkat letéve apró kőmintákat gyűjtünk. Mint a gyerekek, keresgélünk a kis patak medrében. Meredek rézsűn ereszkedünk le a kiszáradt tóba. Ehhez hasonló tájat idáig csak fényképeken láttam, már csak ezért is érdemes volt ide eljönni. Gyönyörű! Néhány méter széles, kiszáradt patakmedrek kígyóznak a vulkáni porban, apró kacskaringós nyomokat hagyva. A bokrok kb. 40 cm magasságig kopaszok, csak feljebb nőnek apró, csenevész levélkék. Először arra gondoltunk, biztos odáig ér a hó, de aztán a finom porban közelebbről jól látszottak az apró gyöngysor szerű lábnyomok. Valami üregi nyúl nagyságú állattól származhattak. Biztosan éjszaka mászkál. Néhol több tonnás vulkáni bombák szétfagyott, fekete darabjai borítják a felszínt.

A túloldal igen meredek. Itt nincsenek ösvények, csak a műút, így inkább a napi buszjárattal megyünk le. A járgány időben, és igen nagy sebességgel érkezik, ezt a tempót a szerpentinen lefelé is tartja. Gyönyörű, eső mosta fehér, riolittufa tornyok szegélyezik az utat. Itt egy másik, valószínűleg szintén endemikus (bentlakó) fenyő faj sokkal ritkábban álló, de óriásokká fejlődött példányaiban gyönyörködünk. Egészen más ez, mint az északi oldal! A száraz, forró sziklákon alig van növényzet. Lejjebb, a távolban Gomera szigetét veszem észre a tengerben. Alig győzzük kapkodni a fejünket, annyi a nézni való.

            Beértünk Villaflorba. Fehérre meszelt falak, apró, virágos kertek, virágzó mandulafák, fügekaktusz sövények. Az ajándékboltban képeslapokat veszünk. Az árustól megkérdeztük, tudna-e valami olcsó szálláshelyet. A German fogadót ajánlotta. Jó volt a hegyen, de Pistiéknek a fürdési lehetőség hiányzott, ráadásul Zsuzsi az elmúlt két éjjel alvás helyett inkább vacogott. Ha rajtám múlt volna, ma is sátraznánk, de így is jó.

Megfürdünk, tisztát veszünk, aztán lemegyünk az étterembe. Pistiék sült csirkét, én borjúszeletet, Bélus pedig Pale-t rendel. Ez utóbbi spanyol nemzeti étel, sárga fűszerezett rizs zöldséggel, amibe csirkehúst kevernek. Hatalmas adagok, szépek és finomak. Kérünk egy palack helyi fehér bort és Bélusnak narancs lét. Finom volt a vacsora, jó a  szállás, ezt  kár lett volna kihagyni! Utána alvás.

Címkék: Tenerif Taldera Firn Lávaömlés