A napokban tettem közé a TT-n egy hírt, Nemzeti Parkjaink anyagi forrásainak megnyirbálási terveiről. Ez aztán indulatokat korbácsolt, amelyek érthetőek.

A hozzám közel álló „keleti filozófia” párhuzama tetten érhető sok helyütt a magyar folklórban is, amiről mindig érdekes tanújeleket kapok. Idevágó kifejezés: „Az embert eszi a méreg…”. Hát belőlem ugyan nem fog falatozni, hiszen bármi váltotta ki, ha hagyom hogy felfaljon, nem marad erőm küzdeni ellene.

    És persze látom fényképeiteken, és természetesen saját útjaimon is a sok szemetet, tarvágást, falopást, és a mindennapi vakságot, amelyben tapogatózva mindent feldöntenek mit sem sejtő embertársak.

   Könnyen feldühödhetnék, de érzem nem segít az semmin. Próbálom a kiváltó okot felhasználni, hogy békés eszközökkel, hajtómotorként használva azt, újult erővel kíséreljek jobbítani amin lehet.

    De hát ember vagyok, érzek valamit. Szomorúságot, keserűséget, értetlenséget.  Amit talán érezhetett az az ember is, kinek alábbi beszéde, legépelt formában vagy 15 éve van ott az asztal fiókjában, hogy néha erőt merítsek, és példát vegyek hogy milyen, nehéz helyzetekben is, tiszta szívvel és ésszel állni a dolgok elébe. Persze eszembe sem jut olyan bölcs, és nagy tiszteletnek örvendő valakihez hasonlítani magam mint Ő volt, de jó ha van kihez fordulni útmutatásért.

    Lehet hogy a beszédet többen ismeritek, de én mindig szívesen elolvasom.

1854-ben hangzott el a mai Seattle-ben, annak az embernek a szájából akiről később a hely a nevét kapta.  Seattle törzsfőnőkről van szó, aki az ott élő két törzs vezetője volt, és az utókor számára a természet és az emberiség segélykiáltásának tolmácsa.

   A történelem indiánokkal szembeni igazságtalanságait gondolom nem kell részleteznem, ahogy azt sem valójában mit tettek a hódítók, majd a telepesek a természettel és annak népeivel.

   Az kormányzó ecsetelte mik a terveik az ottani őslakosok területeivel, és Seattle törzsfőnök ezekre reagált az  akkori „parlamentben”.

    Nem szaporítom a szót, az egész blog lényege az idézet, nem az én érzelmi kitörésem….

   „ A washingtoni nagyfőnök kijelentette, hogy meg akarja venni tőlünk a földünket. 

De én megkérdem: hogyan lehet eladni vagy megvásárolni az eget, a föld melegét?  A földet, melynek minden apró része szent és sérthetetlen a népem számára. Hiszen a rézbőrűek emlékei, tapasztalatai ott élnek minden fában, földre hullott tűlevélben. Ősi titkokat súg az éji bogár, az erdőket és tisztásokat átható hajnali ködfátyol.

    A fehér ember mindezt nem értheti meg. Számára az egyik föld olyan, mint a másik. Idegenként lopódzik az éj leple alatt, hogy mindent ellopjon, amire szüksége van. A földet sem fivérének, hanem ellenségének tekinti, amelyet le kell győznie, s miután véghezvitte könnyű pusztítását, továbbáll.

    A gyermekeit is megfosztja a földtől. Ősanyját, a földet és bátyját, az eget, hasonlóvá teszi a vásárra hajtott nyájhoz, vagy a csillogó ékkövekhez, melyeket szabadon eladhat vagy megvehet.

Csillapíthatatlan étvágya letarol mindent, és csak pusztulást hagy maga után.

    A fehér ember városaiban talpalatnyi csendes helyet sem találni…

És vajon milyen lehet az élet ott, ahol nem hallani a kecskefejők magányos énekét, vagy a tavi békák éjjeli panaszát?

    A levegő nagyon értékes a rézbőrű számára. Minden lény egyformán lélegzik. A vadállatok, a fák, az emberek, mind ugyanazt a levegőt szívják be.

    A fehér embernek úgy kellene tekintenie ezen a földön a vadállatokat, mint a testvéreit…

Lemészárolt bölények ezrei előtt álltam értetlenül. Bölénycsorda oszló tetemei előtt, melyet a prérin áthaladó vonatból gyilkoltak le. Nem értem, és bennszülöttként nem is érthetem meg azt, hogy a füstölgő vasparipa hogyan lehetett fontosabb az ember számára, mint a bölények, melyekre csak az életben maradásunk érdekében vadászunk?

    Mi lenne az emberrel vadállatok nélkül? Valószínűleg maga is elpusztulna. Nem az éhségtől, hanem a lelki magánytól. Mert bármit is tesz a vadállatokkal, azt magával teszi. Ha kiirtja őket, magát öli meg. Ezen a világon minden összefügg.

    Az első és legfontosabb dolog, melyet a gyermekednek meg kell tanítanod, az az, hogy a Föld a szülőanyánk. Bármi történik a Földdel, az a gyermekeivel is megtörténik. Ha a földre köpsz, magadat köpöd le.

    Tudjuk, hogy a Föld nem tartozik az emberhez, hanem az ember tartozik a földhöz. Tudjuk, hogy minden dolog összefügg…

Nem az ember szőtte az élet hálóját, de maga is a háló egy szálacskája. Akármit tesz tehát a hálóval, magával teszi ugyanazt.

    Szennyezd csak tovább az ágyadat, és egy éjjel belefulladsz a saját mocskodba.
De pusztulásodban is fényesen ragyogsz majd. Isteni erő tüzel, azé az Istené, aki különös célokból vezérelt erre a Földre, és megengedte, hogy uralkodj a rézbőrűek és a földjük felett.

    Ez a sors rejtélyes számunkra. Nem értjük, miért mészárolták le egytől egyig a bölényeket, miért szelídítették meg a vadlovakat, miért mocskolták be az erdő titkos szegleteit, melyek emberi lelkek sokaságának nyújtottak menedéket.

    Hová tűnt a sűrű bozót? Hová repült a sas? Miért kell örök búcsút mondanunk fürge lovainknak, és a vadászatnak?

    Eljött az élet vége, a túlélés kezdete. „

Seattle, 1854.

 Seattle törzsfőnökről olvashattok még itt:  http://indianok.co.cc/seattle

A blog címével arra kívántam utalni, hogy a harag rossz tanácsadó. Nem tehetünk mást, mint mérlegeljük helyzetünket. Valószínű meglátjuk hogy nem nekünk a legrosszabb. Egyszerű pozitivitással, szeretettel próbálhatunk meggyőzni, és tetteinkkel példát mutatni, azzal hogy nem a csorbát okozókat hibáztatjuk (veszett fejsze nyele), hanem azt nézzük mi hol segíthetünk jobbá tenni, mielőtt az értékek végleg elvesznek.

Címkék: Indián Természetvédelem érték Dalos