Kéne má' egy új telefon. Általában nem tartom sokra a technikai eszközöket, de ez így már ciki. Szegény Bence kétszer is próbált nagy pánikhangulatában hívni, hogy jövünk-e, és ha igen, jövünk-e már - a telefonom viszont nem csöngött ki. Miért is tenne ilyet? Aztán véletlenül ránéztem - két nem fogadott hívás. Addig kergettük egymást oda- és visszahívásokkal, amíg végre utolértem. Sikerült otthon hagynia a bukósisakját. Anélkül értelemszerűen nem rajtolhat el. Mikor rajtolsz? Pontosan 45 perc. Rendben, ne aggódj! Mission: Bukót Bencének. Chance: Possible.
És most, szokás szerint ugorjunk vissza a nap elejére. Épp azon agyaltam, hogy az előrő nap leamortizált gépet válasszam-e (t. i. éjjel fölcsavartam a váltót a Hármashatár-hegyen), vagy azt, amelyikhez nincs pótbelsőm, amikor Maja rákérdezett, hogy mit keresek én otthon 8 órakor, hiszen negyed óra múlva már túrát kell vezetnem. Ó, gyorsabb vagyok én annál... Ígyhát faképnél hagytam, és raktam neki nyélen. (Bemelegítés?! Mi az?) Olyannyira időben érkeztem, hogy senki nem volt ott. Aztán jöttek a hívások (érdekes, akkor még kicsöngött a telefonom). Kiderült, hogy akár még alhattam is volna. Az óraátállítás és az előző esti buli megkívánta volna - mindegy, így jártam. Különben is, szervezőként ciki lett volna, ha én kések a legtöbbet. Szóval kavirnyáltam egy kört a Batthyány téren, hogy addig se fázzak. Visszaérve a találkahelyre letámadtam egy hölgyet - de kiderült, hogy nem a Csellengésre jött. Balesetmentest kívántunk egymásnak, és ki-ki tovább várta a csapatát. Én nyertem, mert megjött Linda, aztán - egy perccel miután elment energiát vásárolni - beesett Imi és Dani is. Fél-háromnegyed órás csúszással már együtt is volt a brigád. (Azt már rég megtanultam, hogy ilyenekkel bátran számolhatok, tehát sztoikus nyugalommal kezeltem a helyzetet.) Elindultunk hát az idei első bringás csellengésre. Jó gyerekek voltunk, és a bringautat választottuk (a Csodacsacsim nem is értette, miért itt megyünk, hisz' hétközben szigorúan az autók között szoktunk haladni - megnyugtattam, hogy hétvége van, stay relaxed). Dani tett egy gyenge kísérletet arra, hogy válasszuk a Római-partot. Azonban épp neki nem volt pótbelsője - ám sérülés a külső gumiján annál több. Tehát demokratikusan megszavaztattam, hogy nem akarja Tahiig és visszafelé tolni a drótszamarát. Nyert a klasszikus víkend-útvonal: bringaút-Gázgyár-Nánási-gát-bringaút-benzinkút-part-belváros-Tahi. (Aki nem igazodik így el, bátran kérdezzen, a guglimepsz most kimarad.) Végigbeszélgettük és -vidámkodtuk az utat. Örültünk a jó időnek (hiszen csak lógott az eső lába, de nem lépett ránk vele), a kedvesen idióta társaságnak, a tavasznak és annak, hogy újra együtt csellengünk. Készült néhány fénykép is, amelyek azonban egyelőre nem publikusak. Hamarosan meglátjátok, ha elég figyelmesek vagytok. Aki ismeri a benzinkúttól a parton vezető dögszagú utat, és tudja, mi van a csatornával szemben, gondoljon még Danira - és már ki is találta, miről beszélek. (Bocs, Dani! Tudom, kétféleképp is értelmezhető - magas labda...) Szerencsére meg tudtuk szakítani néhány sporttárs edzését, hogy nyomják má' meg a gombot. Köszönet a meridásoknak a közreműködésért!
Szentendrén aztán bekerekeztünk a turistaáradat legközepébe, hogy a kultúrsokkot is kipipálhassuk a mai napra. A békés programot (füstbe ment terv: Duna-part, tízórai, hullámbámulás, szájjártatás) Bence telefonja intézte el. A részletekről fönt már tájékozódhattatok. Lábak a pedálon, folytattuk a közlekedést. Azt ugyan éreztem, hogy ez a tempó Lindának már óverdóz, de Bencét sem hagyhattuk cserben. A vége az lett, hogy Imivel előre rongyoltunk, Daniék pedig taktikusan leszakadtak. A bukót sikerült időre leszállítani, úgyhogy Társelnök Úr nem késte ki a rajtidejét. A fényképekkel viszont adódott egy kis gond. Az öreg szappantartóm nem szereti a hideget (Bécs óta különösen nem), és ilyenkor már nem dolgozik, csak ha neki van kedve. Ennek csúfos eredménye néhány lekésett kép, valamint néhány életlen darab, elvétve pedig egy-egy használható dokumentum.
Miközben a szívünknek kedves cimboráinkat vártuk, "sajnos" rengeteg ismerőssel találkoztam a célban (hiába, én is versenyezgettem régebben, és az idén is szeretnék egy-két libakergetőn rajthoz állni), akiket ezer meg ezer éve... Így mindenkivel váltottam egy pár szót, aminek az lett a következménye, hogy  a Csellengők megebédeltek nélkülem. (Mivel mindez hátizsákből történt, valójában nem maradtam le semmiről.) Aztán mondtam is Lindának, hogy többé nem szervezek olyan időpontra túrát, ahol egyszerre négy irányba is udvariasnak, kedvesnek és hatékonynak kell lennem - de azért senki nem érezte magát rosszul.
Hamarosan a Kék Dunához címzett vendéglátóipari egység előtt iszogattuk a vérmérsékletünknek megfelelő folyadékokat: Linda - kávé; Imi - búzasör; Dani - világos; jómagam - alkoholmentes. Meg is kaptam Imitől, hogy megajándékoz egy guminővel, ha így folytatom - én viszont a bringázást az ivászattal legfeljebb nagyon közeli távolságok esetén kombinálom (ahonnan a bringám már hazatalál), akkor is olyan időpontokban, amikor a rendőrök már gumibotjukat átölelve az igazak álmát alusszák. Egyébként még a kocsmánál is sikerült ismerősbe botlani - piszkáltam is, hogy izotóniás pálinkával melegít-e a rajtja előtt.
Mivel lassan kihűltünk, és az eső is el-elkezdett csöpörögni, gondoltuk, hogy eljött a mi időnk. Ismét nyeregbe pattantunk, hogy ami távolságot eddig legyőztünk, azt most visszafelé is megtegyük. Dani előreszáguldott, aztán időnként mégis megvárt minket. Közben bemutatott egy öltözős-vetkőzös show-t a hidegre panaszkodva. Szentendrén a szél miatt megálltunk egy újabb kávéra. Kibuliztam ugyanazt az asztalt, ahol egy szezonnal korábban már üldögéltünk négyesben egy bringás csellengésen. Akkor Ágosz, Lívia és Józsi voltak a túratársak, a nap pedig jobban sütött. (Persze ma annak kellett örülni, hogy nem áztunk bőrig.)
Miután a kávé kellemesen átmelegítette elgémberedett tagjainkat, rászántuk magunkat az utolsó nagy rohamra. Hazáig már csak egy-egy rövidebb megállást tartottunk, igazi pihenőket nem. Az ökörködés egyenes arányban csökkent a fáradtság növekedtével. Danival azért beszólogattunk egymásnak, és néha szétlószoltuk egymást a rend kedvéért. Hogy ne ugyanazon az útvonalon érkezzünk, ahol odafelé haladtunk, az Omszki-tó mellett mentünk. Már előre vigyorogtam, mert tudtam, hogy egyszercsak hopp-kopp, és véget ér a bringaút, csak az ajánlott mellékutcák maradnak. Sebaj, most legalább útitársaim is meggyőződhettek arról, hogy mennyivel kellemesebb lett volna újra a gáton menni.
Budapestre beérve megszavaztuk, hogy nálam tartjuk a tésztapartit. Imi szkippelt (pedig Edelweiss hegyeket hazudtam neki), Dani hazavitte, Linda hazaugrott Kiráért, aki a kutyája neki, én pedig bevásároltam némi hozzávalót a vacsorához. Mikor ismét teljes volt a létszám, ki-ki hasznossá tette magát a konyhában, majd hét országra szóló afterpartit tartottunk. Próbáltuk a körvonalazódást is, de csak addig jutottunk, hogy a 10-i bringázást a túravezetőképzőtanfolyam-előkészítőtanfolyamom miatt nem tudom megtartani, ámdeviszontellenben mindenki jöjjön a Raxba.
Linda térdének és Dani elmeállapotának jobbulást, és utóbbinak üzenem, hogy holnap még hajlandó vagyok beszélni vele. Szevasztok!

Címkék: Csellengés Kerékpár Szentendre