04⁰⁰ óra. A sátor körül valami apró, pele méretű állat motoszkált.

7²⁰-kor felkelek. Halkan suttog a reggeli szél, a kelő nap bearanyozza a tájat. Bélussal elmegyek az útkanyarba reggeli mosakodásra. A forrásvíz kellemes csalódás volt: a talajvíz hőmérséklete mindenhol olyan, mint az évi átlagos középhőmérséklet, ami nálunk otthon 10,5-11,5 ^{0C, itt délebbre vagyunk, ráadásul a földek öntözéséhez a talajfelszín közelében fekv}ő betoncsövekben összegyűjtött forrásvíz még jobban felmelegedhet, 23-24 ⁰C-os víz zubog lefelé. Ez igazán jól esett! A táborba visszaérve begyújtom a főzőt, teának forralom a vizet. Később pudingot is főzünk.

A dózer-úton indulunk nyugatra, fél óra gyaloglás után egy turista jelzésre érünk. A „térképen” rajzolt utaknál jóval több van, de a jelzést figyelve sejtem, merre járunk. Az úton a mandulafenyők két öklömnyi, gömbölyű tobozaival focizunk. Ennek a magja ehető: írásos feljegyzések tanúsítják, hogy már a római légiósok élelmezésében komoly szerepet kapott. Sajnos, mi nem tudjuk megkóstolni, mert csak szeptemberben érik.

            Fél kettőre elérjük a R. Machado pihenőt, ami nagy csalódást jelent: azt hittem, kulcsos házakat jelöl a „térképem”, ehelyett két oszlopon nyugvó hullámpala tetőt találunk. Ha ilyen volt az is, amit tegnap este nem találtunk meg, semmit nem vesztettünk. A palatető alatt asztal és két pad van. Nyáron, a nagy melegben biztos kellemes árnyékot tart. Feljebb újabb dózerutat találunk, de a jelzés eltünt. A talaj már elfogyott, itt az erdő a lávafolyásokban nő. A kövekből itt is, ott is bunkerek vannak építve, biztosan a katonaság gyakorlatozott. A fenyőágakat levagdosták, mert azokkal álcázták tákolmányaikat. Biztosan tőlük származik az a rengeteg szemét is. Tudom, ez még nem a Nemzeti park, de akkor is” Én otthon még az üres konzervdobozt is hazaviszem a túrákról. Szerencsére a táj szépsége feledteti ezt a kellemetlenséget.

            15⁴⁵-kor elérjük az országutat. A támfalon ülve uzsonnázunk, kekszet, nápolyit, almát, csokit. A műút néhány szerpentin után, eléri a vízválasztót. Beérünk a világ egyik legnagyobb kráterébe. A látvány lenyűgöző: a 12-14 km átmérőjű kaldera 2100 m magasan fekszik, kerülete 53 km. Aljában szélsőséges, félsivatagi klíma van. Minden kitörés más és más összetételű lávát hoz a felszínre. Van fekete színű, szürke, lila, kékesfekete, bordó, vörös, majd rozsdaszínű.

Hihetetlen és félelmetes, ugyanakkor leírhatatlan gyönyörű ez a számtalan színben pompázó holdbéli táj! Az út mellett, a lávafolyásokon túl, fehéres-sárga hamu és pernye közt elszórtan gyér növényzetet látunk. Felette több száz méter magas vörösbarna sziklafalak. A déli oldalon az ősi kráter legmagasabb pontja a 2.715 m-es Guajara, mely még a sziget őslakóitól kapta a nevét. A gyűrű északi oldalán helyezkedik el az új kráter, a 3.718 m magas Teide, amely egyben Spanyolország legmagasabb pontja is. Amikor Kolumbusz 1492-ben erre hajózott, éppen működött, később, 1728-ban közel fél évig ontotta a lávát. Utoljára 1970-ben füstölgött néhány hetet. Az Észak-atlanti hátság vulkánjai szerencsére még működésük idején sem tartoznak a veszélyesebbek közé, mert a lávafolyamok naponta csak néhány száz métert haladnak előre, nem úgy, mint a Csendes-óceáni kitörések, ahol az olvadt, hígabb kőzet órák, vagy csak percek alatt eléri a tengert. Igaz, a Haway-szigetek kihűlt kőfolyásain mezítláb is lehet járni, (olyan sima, legömbölyített formakincsű) de itt szinte eszi a bakancs talpát az érdes, üvegszerű bazalt. Persze, a több tíz tonnás vulkáni bombák, melyeket akár 5-6 km-es távolba is eldobálnak a pajkos kisördögök, pestiesen szólva nem semmik. És akkor még nem is beszéltünk a szélirányban akár 60-80 km-re is hulló forró hamu- és pernyeesőről. De most a békés, hósapkás vulkáni csúcs körül csak néhány, szél kócolta felhőfoszlány kergetőzik az enciánkék ég tengerén.

            Megérkeztünk a Montana Blankára vezető dózerút kezdetéhez. Fáradtak vagyunk, de jóleső érzéssel tölt el, hogy ma nem kell sátrat verni, csak megvacsorázunk és bebújunk a hálózsákba. Holnap pedig reggeli után a cucc javát hátrahagyva kis zsákkal mehetünk fel a csúcsra. Gyönyörű a vidék, a nap elképesztő színeket csal ki a különböző korú kőzetekből. Feljebb hófoltokat keresztezünk, aztán még egy forduló, és már ott is vagyunk. A ház kerítéssel van körbevéve, az ablakokon rács. Ez aligha lehet a keresett kulcsos-ház! Minden bizonnyal egy automata rádióállomás épülete. Pedig valahol itt kell lennie a háznak is! Bélussal zsák nélkül felmegyünk a közeli dombtetőre, de onnan sem látjuk. Nagyon bánatosak vagyunk! Csak sötét bazalthegyeket és sárga tufát találunk. Mire Zsuzsiékhoz visszaérünk, a nap elbújt, szinte átmenet nélkül érkezett a csillagpalástú, fekete éjszaka. Értelmetlen tovább keresni, azt javaslom, verjünk sátrat itt, ahol állunk. Bélus ellenzi, azt mondja, hideg lesz éjszakára, inkább menjünk vissza az aszfaltútra és gyalogoljunk a 8 km-re lévő hotelba. Pisti és Zsuzsi nem mond semmit, de a szemükön látom, hogy Bélussal értenek egyet. Itt követtem el a túra legnagyobb tévedését: ha akkor a sarkamra állok, talán még a csúcsra is feljutottunk volna! De nem akartam diktátor lenni, ezért engedetem „a nép akaratának”. (Itthon tudtam csak meg, hogy az említet turistaház, csak májustól októberig üzemel és a szomszédos borda mögött volt)

            A műúton eredménytelenül integettünk az autóknak. Persze, mert aki itt kocsit bérel, nem azért teszi, hogy sötét éjjel, kietlen tájon négy hátizsákos hegyi rablót felvegyen. Mire a szállodához értünk, olyan volt a talpam, mintha elverték volna. Pisti és Bélus már a lépcsőn vártak a „jó hírrel”: szállás van, de egy kétágyas szoba egy éjszakára 14.500 ESP, vagyis annyi, amennyit nagyjából személyenként az egész túrára szántunk. Így tehát nem maradt más választás, mint a sátrazás – de hol? Lámpa nélkül megyek befelé a nagy semmibe. A hold világít ugyan, de 20-30 m-nél messzebb nem látok így sem és fogalmam sincs, merre menjek, csak az Úristen mérhetetlen kegyelmében bízom, hogy majd megsegít. Kő, kő hátán mindenfelé, még egy négyzetméter sima terület sincs, nemhogy egy sátorhely. Bélus morog, hogy hova akarok még menni, végül leteszem a zsákot és annélkül indulok körülnézni. Alig megyek előre 150 lépést, amikor érzem a talpam alatt, hogy kisimul a talaj. Köszönöm Uram, hogy most sem hagytál el! – fohászkodom - magamban és visszamegyek a többiekért. A Nemzeti parkban tilos sátrazni, ha itt elkapnának, 20.000 ESP lenne a büntetés! Csak Pistiék nagy sátrát állítjuk fel, majd minden ruhát magunkra veszünk, aztán alvás. Lámpaoltás 23¹⁰-kor.

Címkék: Teneriffe Kráter Firn Lávafolyás Kaldera