Asztalomon az „Iberia” légitársaság tálkájában apró szikladarabok hevernek: lila, barna, vörös lávadarabok, sötét bordó bazalt, fekete obszidián, és fehér riolit-tufa. Más számára csak egy maréknyi színes kő, de nekem egy csodálatos februári hét felejthetetlen emlékei...

         A havas, ködös Ferihegyről két órás repüléssel a tavaszba érkeztünk. A madridi leszállópálya mellett sárga vadrepce hullámzik a szélben. Mandulák virágzanak az üzemanyag tartályok mellett.

A délutáni gépre már aligha férünk fel, de az estin még bőven van hely. A kis zsákba átrakjuk az esőkabátokat, fényképezőgépeket, kaját, a többit feladjuk Tenerifre. Az autóbusz két szinttel lejjebbről indul a városközpontba

A Királyi Palotához igyekszünk a kihalt utcákon. A palotát teljesen körbejárjuk, de az építkezések labirintusában nem találunk bejáratot. A palotakert viszont tényleg csodálatos: idős pineák, széles, szökőkutas, kavicsos sugárutak. Babérmeggyek, virágzó cserjék felett a dombon kőcsipkés épületek – talán ilyen lesz a mi Vérmezőnk is száz év múlva. - Egy padon megesszük a szendvicseket és almákat. Pihenünk egy kicsit, aztán továbbállunk.

A parkot elhagyva a Prado múzeumhoz megyünk. A Képtár egy teljes napi program. Hazafelé, ha nem lesz hely a gépen, majd megnézzük.

 Alkonyodik, mire kiérünk a reptérre. Már sötét volt, amikor a kerekek elváltak a kifutópálya betonjától, a sárga higanygőzlámpák és fehér neonok gyöngysorai az utak lüktető vonalait rajzolták alánk. Tovább emelkedve már csak az Airbus hajtóműveinek egyenletes hangja hallatszott. Bakancsomat levéve pihenek.

A Kanári-szigeteket már az ókor hajósai is ismerték Szerencse-szigetek néven, de Kolumbusz első útja során újra „felfedezte” azokat. Őslakosai a guanchók, akiknek az eredete ismeretlen. A spanyolok elpusztították kultúrájukat, a megmaradtak beolvadtak a hódítók közé. Kezdetben még elengedő volt az itt megtermelt élelem, de a népesség szaporodásával a kínzó szegénység elől tömegesen vándoroltak ki, főleg Dél-Amerikába. Franco diktatúrája alatt teljesen megfeledkeztek róluk, csak a 70-es években megindított szállodaépítkezések hoztak kétes értékű fejlődést. A két és fél órás repülőút hamar véget ért, helyi idő szerint 21³⁰.

Az ajtóban néhány rendőr, finánc és polgárőr. Itt nem kérnek semmit, hiszen egy belföldi járattal érkeztünk. Kimegyek a reptér elé sátorhelyet keresni: az épület előtt öreg cédrusok állnak. Ha bemászunk alájuk, hálózsákban megalhatnánk, de Bélusnak ez nem tetszik. Végül a főbejárattal szemben, az előtértől kb. 3 méterrel lejjebb, de még az autópálya szintje felett, a mandulafenyők alatt találunk elfogadható helyet. Visszamegyünk Pistiékért és a zsákokért. 15 perc múlva állnak a sátrak. Bekajálunk, aztán alvás.

         Az éjjel többször is felébredtem. Négykor kimentem, aztán nagyjából óránként ébredtem fel, de csak nem akart világosodni, még hétkor is annyi csillag volt az égen, mint korábban – aztán végre fél nyolckor világosodott. A fenyők alatt a kavicsos talajon sárga, a mi lóherénkre emlékeztető növényre vertük fel a sátrakat. Arrább a korinthoszi oszlopokat díszítő akantuszokat találtam. Reggeli után busszal bemegyünk Santa Cruzba a sziget fővárosába. Az információs irodában kapunk egy „Móricka rajzot” a Puerto de la Cruz és Teide közötti erdőkről, de igazi térképet nem árulnak.

Fülledt meleg van, rövidnadrágot kellett volna felvenni. A városban alkalmi sátrak állnak, minden sarkon húsok, hidegtálak, szemet gyönyörködtető zöldség- és gyümölcskompozíciók. A szombat esti karneválra készülnek. Ha tudtam volna! De a spanyoloknál az információs iroda nem arra való, hogy bármit is meg tudjál ott! Egy másik sátorban kókusz cikkek, és valami sárga, 1-2 cm-es gyökérdarabokra csöpög a víz, hogy ne száradjanak ki. Ez utóbbiból veszek. Külsőre olyan, mint az Asparagus vízgyűjtő gumója, de szétrágva édes, tejszerű folyadék csöpög belőle. Finom!

A mellékutcákon igyekszünk vissza a buszpályaudvarra. A folyóparton szentjánoskenyérfák nőnek. Az öreg, földszintes házak elhanyagoltak, az öregasszonyok szomorúak. Ide nem jut az irodaházak ragyogásából pénz.

A buszpályaudvaron a Puerto de la Cruz-i gyorsjárathoz irányítanak. A menetidő 30 perc. Elrobogunk a reptér mellett, és mire észbe kapunk, már oda is érkezünk. Bélusék fürdeni szeretnének a tengerben, én is szívesen megmártóznék, de 16⁰⁰ óra van. Csomagmegőrző sincs, ezért a tovább menetel mellett döntök: irány La Orotava. A busz mindenütt megáll, ahol jeleznek, vagy ahol lestoppolják. Az egyik helyen két csinos lány szállt fel hatalmas cicikkel. Csak fél szemmel merek hátranézni rájuk, de így is látom, hogy ezek nem olyanok, mint Madridban. Kerekebb képűek, kedvesebbek, egyszóval mások, mint a latin nők. A meredek hegyoldalban szerpentinező úton a sofőr szédületes tempóban vezet. A kanyar előtt dudál, majd a gázra lép, és 60-65 km/órás sebességgel veszi be a hajtűkanyarokat, aztán alig fél méterrel az előttünk haladó kerékpáros mögött megáll. Nem káromkodik, csak szélesen mosolyog, s kezdi elölről a vad rohanást.

A babérlombú erdőket kiirtották, csak a kiszáradt patakmederben látom hírmondóikat. A fák helyére teraszokat építettek a hegyoldalon. A kavicsos talajból egy helyen most szedik fel az édeskrumplit, máshol szőlők közt megyünk. Alattunk a tengert pára fedi, csak a sziklás partot ostromló tajtékos hullámok látszanak. Egy dupla „S” kanyar jön, és leszállunk. A busz elment, mi pedig zsákjainkat a hátunkra kanyarítva indulunk.

A támfalak tetejére papagájvirágot és kálát ültettek. Mandula és kajszibarackfák virágoznak. 1300 m magasan vagyunk, szőlő itt már nincs, édesburgonyaföldek és megművelt, üres teraszok közt ballagunk. Feljebb kicsit pihenünk. A földekhez 6-8 cm vastag csöveken vezetik a források vizét.

Az erdőhatárt elérve elfogy a betonút. A havas, meredek kráter hívogatóan rajzolódik a kék égre. A Santa Cruzban kapott vázlatot eddig jól lehetett használni, de ide már pontosabb térkép kellene. Itt valahol egy pihenőháznak kell lennie, ott szeretnénk aludni. Alkonyatig talán másfél óránk lehet még.

Feljebb elérjük a mediterrán fenyők susogó, sejtelmes világát. Az ágakról vastag fürtökben lógnak a sárgászöld zuzmók. A sziget soha nem volt kapcsolatban a szárazfölddel, ezért itt nincsenek is nyúlnál nagyobb emlősök. A tengerparton élt valamikor egy varánusz féle hüllő, melynek egyes példányai az egy méteres hosszat is megközelítették. Dögevők voltak, de a gyűjtők teljesen kipusztították.

Most már sürgősen sátorhelyet kell találni, mert jó, ha fél óránk van sötétedésig. A völgyet vastag fehér felhőtakaró fedi, mely lassan jön utánunk a hegyre. Nem volna jó megázni! Fáradtak vagyunk, de még menni kell: feljebb mintha kicsit kisimulna a gerinc. Végszóra érkeztünk ide, a nap elmerül a tenger feletti párában, s mire pár perc alatt felállítjuk a sátrakat, be is sötétedett. A völgyből mintegy varázsütésre eltűntek a felhők, mert az óceán felől érkező páradús levegő a hegynek ütközve, egyre magasabbra emelkedve 100 m-enként átlag fél fokot hűl, s a benne lévő pára kicsapódva eső formájában öntözi az erdőket, földeket. Szerencsére elég magasan vagyunk, így mire ideért volna el is fogyott.

Alig negyedórája még sütött a nap, s már csillagok sziporkáznak az égen! A hold ezüstös fénye kísértetiesen világít be a fenyők ágai közt. Nálunk otthon pirkadattól napkeltéig, vagy napnyugtától a teljes csillagfényes éjszakáig jó másfél óra is eltelik, az egyenlítő környékén ez egy percig tart. Itt, a Szahara magasságában alig ¹/₄ óra. Ma este már nem főzünk, hideget eszünk, aztán alvás!

Címkék: Kanári-szigetek Teide Kaldera