Kasmakasi Dani cimborámmal egy hirtelen jött mozgáshiány-hullám okán egy klasszik börzsönyi sztorit upgrade-elt(ünk) március 15-re. A Nagymaros-Zebegényből egy svédcsavarral visszaérkeztünk Nagymarosra, hiszen autózós közlekedésben maradtunk a szervezés során. Az előzetes kilenc fő ugyan reggelre egy autónyira csökkent, de - hogy ebben is a jót keressük - legalább a Kisasszonyt (Dani veterán Kadettjét) nem kellett kínozni. Nem mintha Őnagysága ne járt volna akár a sógoroknál is (Csellengés vs. Totes Gebirge), ám aki azon a hétvégén az Opelt választotta, mintha igen mérsékelten őszinte mosolyt produkálna a sztori felelevenítésekor. Ezt elkerülendő Dániel egy ravasz kérdést intézett legújabb túratársunkhoz, Lindához: "Beférünk?" A kérdés mögött valójában további nevek szerepeltek. A mai gárda tehát: Linda, mint autó- és kutyatulajdonos, valamint megbízott sofőr. Dani, mint főszervező, OKJ-s hangulatfelelős és térképtulajdonos (de minek?!). Rita, akiről eddig csak rengeteg mesét hallottam, de nem volt még szerencsém hozzá. Danival jött Kasmakasról (aki nem tud arabusul: Kecskemét arab neve Kasmakas), és a nap során bebizonyította, hogy Danival nemcsak egymás, de éppúgy a többiek vidámsága is garantált vele. Robi, akit a Rám-szakadék túráról már ismertem, és kettőnkön keresztül ismét bebizonyosodott, hogy a közösségi oldalakon bárki bárkitől két kattintásra van (hála ezért Karolnak). Ja, és persze jómagam, a király bolondja.
Befértünk. Kiszsák, túrabot... kutya. Aztán irány a Dunakanyar. A vidám sztorizás zseniálisan sikerült - mi sem bizonyítva jobban, mint a navigátorunk szájából előző mondat: "Ja, amúgy túljöttünk. De nem sokat, csak 5-6 kilométert." Sebaj, fogjuk a ködre. Ezzel különben sincs nehéz dolgunk, mert a városi verőfény után, amint a Budapest szót pirossal áthúzós tábla mellett elhaladtunk, leszállt a köd. Bár nem volt  sem lila, sem rózsaszínű, de a látótávolságot így is jócskán megnyeste. Tehát mentsük föl alföldi kollégánkat, és fogjuk a bakit a víz kolloid méretű szemcséire (földrajzosok és művelt emberek, súgjatok: jól mondom?)
No panic felirat kitűz, satufék, index balra ki, parkoló. Térkép elő, mitmivan? Belőttük a helyzet, irány Verőce, aztán már csak föl.
Mivel közösen hozzátettünk a késéshez, végül fél 10 körül nyújtózkodhattunk ki. Robi soppingolt egy csomag nápolyit (hihihi - csóközön a tIJ-nek!), én a túrabotommal szerencsétlenkedtem egy sort, Linda a kutya után rohangált - kisteherautó ide vagy oda. Aztán a tavaly ilyenkor megtartott Gyuri-túra útvonalán elindultunk föl a tájba. A ház, amelyet már akkor megnéztünk, még mindig eladó. (Vajon ránk vár?) Sajnos azóta még sokkal romosabb, de így is van valami elragadó a hangulatában.
Az időjárás nekünk kedvezett - hámégjóhogy, hisz Csellengés! Tehát percenként megálltunk a vetkőzőshow legújabb elemét bemutatni. A kalap persze maradhat! Aztán az erdőszélen én mégis inkább öltöztem egyet. A dagonya olyan méreteket öltött, hogy a nap további részét jobbnak láttam kamásliban abszolválni. Dani persze nem értette, vagy nem értett egyet, én viszont nem szeretek nadrágot mosni. Ebben maradtunk. (Jó, akinek nem kell, mert este a mosás helyett hideg ecetes ollóval esik a sárfoltokat tartalmazó nadrágszárnak, az inkább folyamatosan kussolva játszódjék - mert ikes ige.)
A tempót néhol kicsit teljesítménytúrásabbnak éreztem, mint amilyennel én közlekedem, ha gyönyörködni is szeretnék, de ekkor még nem tudtam, hogy Rita a beépített ember, aki aznapra eldöntötte, hogy rekordot dönt 15 kilométeren. Még észhez sem tértem (nem ittam reggel kávét - nem mintha szoktam volna), máris a kilátó tetején álltunk, és Danit villantottam pof... orcán. Csúcs-csoki híján csúcs-keksszel kínáltam társaimat, majd összeálltunk egy képpé, mint a jól ismert Kispál-nótában. Fotográfusunk addig derivált, amíg a gép meg nem unta. Ekkor gyorsan leszívta az összes elemet. A gép. Szerencsénkre egy nagyobb kirándulócsoport az ellenoldalról érkezvén a segítségünkre sietett (bár szerintem elsősorban nem ezért jöttek). Készítettek rólunk fotográfiát, és ha szerencsénk van, villanylevélben el is küldik. Köszönet érte!
Lejárt az ebédidő, így tovább kellett indulni. Ismét tolatásra kényszerültünk, amikor kiderült, hogy az egyik szín a kék-sárgából egyszercsak kifogyott alólunk. 150 métert visszabaktatva befordultunk a helyes irányba. Innentől aztán egyre inkább egy életre-halálra szóló küzdelemmé vált a túra. Főellenség: a sár. A túrabotnak innentől kezdett igazán jó haszna lenni (és persze nem utolsó sorban piros pont azért, mert nem fáj a térdem).
Természetesen nem hagyhattam ki, hogy az egyik kőpárkányon ne keressek fogásokat némi boulderezés reményében - ám az őszi börzsönyi túra óta tudom, hogy az andezit inkább az én kezemhez ragaszkodik, mint saját magához. Nem volt ez most sem másképp. Bár végül találtam olyan útvonalat, amit elvileg megbírtam volna (mint Szultán a tévét), de a józan ész ismét legyőzte az egót (csóközön Dean Potternek és a többi szabadmászónak). Majd ha egy kicsit több tapasztalatom lesz, talán beadok ilyeneket is, most viszont a törmeléklejtő meredeksége, a kő aprózódása és egy pár apróság győzött.
No, azért az ügyeskedésről nem tettem le végleg. A következő (kényszer)pihenőnk helyszínén, a Remete-barlangnál ismét játszottam egyet. Egészen addig, amíg az eső el nem eredt. Akkor sprinteltem le a szikláról, mert a Triglav alatt fekvő Hét tó völgyéből való ereszkedés óta tudom, milyen zseniális érzés az, amikor a szikla meg-megcsúszik alattad. Itt kell megdicsérnem Dani szervező munkáját: még az esőt is akkorra bizniszelte le, amikor épp tető (barlang) van a fejünk fölött. Zseniális a srác! Cilinder megemel, homlok finoman érinti a földet (láb persze nyújtva).
Az eső után jött csak az igazi sárdagasztás! Szerencsére (vagy sajnos?) ekkor már nem voltunk messze  személygépjárműtől. Újabb eső nem is jött, mi mentünk hát a vízhez: letipegtünk a Duna partjára, hogy minél közelebbről átbámulhassunk a Fellegvárra. A halcsontváz-bámulás és kagylógyűjtés végeztével Dani megkérdezte, kinek mi a terve, mert ő a maga részéről befejezte a rá eső dolgokat.
Ekkor dobtam föl az ötletet, hogy afterpartizzunk egyet nálam. Tehát a sáros nép autóba ült, amit lehetett össze is kentünk, majd egy sofőrcserét leszámítva meg sem álltunk a Nyugatiig. Dani itt visszaült  a Kisasszony volánja mögé, Rita vele tartott, hogy elhozzák a cuccát, Robi sajnos nem tudott velünk maradni, így Lindával kettecskén fölhurcoltuk a kutyát és az autó maradék tartalmát. Teregetés (reggelről elmaradt), pizzatészta, kapucsengő (megjöttek Daniék), reszelt sajt, teák többféle ízben, jobbnál jobb beszélgetések, búcsúzkodás (Rita ismét az élre állt), számcsere, megin' búcsúzkodás...
Azt hiszem, estére egyikünknek sem lesz szüksége altatóra. Folytatás egy hét múlva a bringatúrán - már ha egyáltalán megrendezzük... Reméljetek izomból!

Címkék: Csellengés Börzsöny