„Velika nagy falu, mely mintegy két kilométernyi hosszan fészkelődött be a Veličanka patak szűk völgyébe. A szilva- és diófák sűrű zöldjébe rejtezett házak csak akkor vehetők észre, mikor már a számtalan értől keresztezett útczába ért az ember, s a mikor ott van, akár azt hihetné, hogy valami alpesi völgyben áll. A Sadić, Pliš, Kosovac, Mališćak (727 méter) és a kúpalakú Toplički-hegy meredek falú szűk völgyeket alkotnak, melyeken köves medrű patakok szaladnak le a síkság felé. De Velikának nemcsak a tájképi szépsége lebilincselő, valamint az az éles ellentét, melyet a sík mezőséggel szemben alkot, hanem az a sok történeti emlék is megragadja a figyelmet, melyet a tisztes, zsindelyfödelű istenháza és a várszerű kolostor látása tár elénk. Itt lakott a hős lelkű vezér, Imbrišinović Péter (valójában Ibrišimović Lukácsnak hívták a szabadságharcos szerzetest, A szerk.). A kolostor iskolája pedig lelkes előharczosokat és lelkipásztorokat nevelt a szlavon népnek, a kik a népet és az országot a legsulyosabb elnyomatás alatt is megtartották a keresztnek.

A tömör falak, a tornyok lőrései, a Svetićeknek, Velika urainak fölszúrt törökfőt ábrázóló czímere, – mind azt a fontos szerepet hirdeti, a melyet ez a hely a török harczok idejében vitt.

A falu éjszaki végén, a hol a tiszta vizű Veličanka völgye szét ágazik, a kúpalakú Lapjak meredek előfokán emelkedik Velika vár romja, melyet már a XVIII. század elején, mikor Csaplovics e vidéket beútazta, „magtárúl” használtak.

Itt volt a vakmerő és erőszakos pandurezredesnek, báró Trenk Ferencznek a székhelye, ugyanannak, a ki a brünni Spielbergen oly szomorú véget ért. Innét és másik várából, Pleternicából, indította volt meg ő a hajszát a pozsegamegyei hajdúk (rablók) ellen, a kikből szabad csapatot alakított, melyből utóbb a Lipót főherczeg nevét viselő 53. számú gyalogezred fejlődött ki.

A vár 1.5 méter vastag falai részben még most is 10–15 méternyi magasan fönnállanak. Belsejéből nagyszerű a kilátás délnek a hullámalakú pozsegai mezőre és éjszakra a bizarr alakú sziklás csúcsokra és a Veličanka, meg a Dubočanka mély völgyeire. Ez utóbbiban a vár alatt egy timsótartalmú hőforrás fakadt, melyet a nép Ilidže (fürdő) névvel tisztelt meg. Jóllehet a kényelem igen kezdetleges, a nyári hónapokban az eszékiek és pozsegaiak mégis nagy számmal látogatják, üdűlést keresve az elbájoló völgy friss és egészséges hegyi levegőjében, mert a szép vidék és a közeli Jankovac és Duboka kárpótlást adnak a megszokott fürdői kényelem hiányáért.”

Horvát-Szlavonországok földrajzi leírása (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, 1901.)

Szombaton (március 05-én) ismét „a nyestek földjén”, Szlavóniában, a Papuk-hegységben jártunk, abban a reményben, hogy teljes kora tavaszi virágpompában találjuk a hegyeket. Ehelyett 10-20 centiméteres (volt az néhol 30 is) friss hótakaró fogadott bennünket, a többség őszinte örömére. Gyakorlatilag szűz hóban túrázhattunk 18km-t, 700m szinttel föl és le.

Tizenhárman gyűltünk össze a donji miholjaci határátkelő parkolójában, majd konvojban autóztunk tovább, Velikáig. Itt a Szent Ágoston plébániatemplom előtt – ahol a Veličanka és a Dubočanka patak találkozik, közrefogva a Lapjak várral koronázott gerincét – parkoltunk le, s míg a társaság menetkész állapotba hozta magát, röviden összefoglaltam, amit e helyről tudni érdemes.

Velika a bronzkor óta gyakorlatilag folyamatosan lakott település, melegvizes (26 Celsius fokos) forrása miatt a fejlett fürdőkultúrájú rómaiak és a törökök különösen kedvelték. A török időkben számottevő horvát lakosság maradt itt. 1575-ben a bosnyák-szreberneki ferences szerzetesek használatba vették az épen maradt ám gazdátlan Szent Ágoston templomot, s XIII. Gergely pápa engedélyével kolostort építettek, amit a törökök – akik a ferenceseket az ő derviseikhez hasonlatos szent emberként tisztelték – nem akadályoztak. S mivel a horvát katolikus egyház a kezdetektől anyanyelvű volt, nemzetmegtartó ereje itt tovább érvényesülhetett. Velika a legerősebb lelki és nemzeti központtá vált a török hódoltságban élő szlavóniai katolikus lakosság számára. A velikai kolostorban egy noviciátus és egy világi gimnázium is működhetett, amit 40 tanuló látogatott Szlavóniából, Szerbiából és dél Magyarországról, sőt számukra az a lehetőség is megadatott, hogy teológiai stúdiumukat Itáliában folytassák. A velikai ferences iskola az egész 17. századon át, működhetett, sőt 1725-ben, egy rövid időre, még filozófiai stúdium is működött benne. A velikai kolostor egyben püspöki székhely is volt, sőt a püspökök közül néhányan a velikai templomba temetkeztek: Mernavics István (Toma Mrnavić) bosnyák püspök (1644.), a pozsegai Ibrisimovics Marin (Marin Ibrišimović Požežanin) belgrádi püspök (1650.) és a banjalukai származású Benlics Máté (Matej Benlić) belgrádi püspök (1674.). A belgrádi katolikus (ferences) püspökök székhelye természetesen nem itt volt, de többet tartózkodtak itt, mint a székhelyükön, a telet mindig a pezsgő szellemi életű, melegvizes Velikán töltötték.

A Szent Ágoston plébániatemplom Velikán

A velikai kolostorban élt és alkotott hosszú éveken át, a legendás Ibrisimovics Lukács (Luka Ibrišimović 1626-1698) barát, a „Sólyom”, aki a Szlavónia török alóli felszabadulásáért kitört nemzeti felkelés egyik vezetője volt. Pozsegai szobra egy szakállas szerzetest ábrázol, karddal a kezében. Itt egy emléktábla emlékezik meg róla … és a Pozsegai-medence egyik tüzes fehér bora (Fra Luka elnevezéssel). Az 1689. március 12-i általa vezetett győztes sokolovaci csatát Lukács barát pozsegai szobránál évről évre megünneplik.

Fra Luka

A várszerű ferences kolostor falai száz éve még magasan álltak, ma azonban egy modern egyházi iskola áll a helyén. A templom emellett – érdekes módon - egy gyermekjáték múzeumot is működtet 1974 óta.

Miután menetkész lett a társaság, a Veličanka völgyén indultunk észak felé, majd az öregek otthona után a völgyből balra kikanyarodva, megkezdtük a kapaszkodást fel, a Pliš (559m, jelentése „tar”) cseres-borókás oldalában. A hegy innenső oldala tavaszi és őszi virágpompájáról nevezetes (most azonban csak havat láttunk), a túlsó oldalát pedig Szlavónia legnagyobb, évtizedek óta a szükséges engedélyek nélkül működő kőbányája hordja el.

Következő hegyünk a 3 csúcsú Mališćak (662, 740, 732m, „kisfiú”-t jelent). Legmagasabb csúcsán kilátóval, csúcsdobozzal. A Papuk legszebb körpanorámáját nyújtó helyről az égvilágon semmit nem láttunk, csak egymást, ezért megpróbáltam minél színesebben ecsetelni a bennünket körülvevő hegyek nyújtotta feledhetetlen látványt.

Heveny pecsételést követően aztán átmentünk a 732-es csúcsra, a Mališćak-kunyhóhoz (Planinarsko sklonište Mališćak). Korábban egy kormos-zsíros-legyes leharcolt kunyhó állt itt, 3 fekhellyel. A házat teljesen átépítettek, s a tavaly átadott új épület a hátizsákos vándor minden igényét kielégíti. Kint nagy, fedett terasz asztallal, padokkal, szabadtűzhellyel, bent a földszinten kályha, étkező, a polcokon fűszerek és egy sor alma, a tetőtérben a matracláger, a tetőn pedig napkollektor, amely a világításról gondoskodik. S mindez ingyen, bármikor, bárki számára szabadon hozzáférhető.

A Mališćak-kunyhó 2007-ben és ma

A ház mögött természetes fa kereszt áll, amelyen kis tábla tanúsítja, hogy II János Pál pápa – akinek a tiszteletére állították – „igaz barátja” volt a horvát hegymászóknak.

A kunyhótól – késői tízórait követően - a Diós-kuthoz (Orahova voda) vezetett tovább az utunk. A régi pihenőhelyet itt is vadonat újra cserélték.

A forrástól aztán hosszú, s az egyre nagyobb hóban egyre fárasztóbb emelkedő következett, mesebeli, elvarázsolt tájon, fel, az Ivačka glava-ra (913m), amely a hegység második legmagasabb csúcsa.

A csúcsról ugyanazt láttuk, mint két hete: a nagy szürkeséget. Mivel a társaság zöme „új”, nekik is részletesen elmondtam, merre mit látnának szép időben, és az hogyan nézne ki. Aztán néhány csoportkép elkészítése után tovább indultunk, a Nevoljaš kilátójáig a 2 hete lebonyolított túrával azonos útvonalon, a hegység főgerincén, kelet felé. A lényegi különbséget a 10cm régi hóra hullott friss 20cm jelenti. Az erdő hangulata most is magával ragadó, mintha egy mesebeli kristálypalotában járnánk. Jégből van minden, mégsem hideg és riasztó, hanem épp ellenkezőleg…

A Nevoljaš-nyeregben (725m) szánkózó-nyársaló helybéliekkel találkozunk: házaspár két kisgyerekkel. Személyautóval jöttek fel idáig. Kicsit szóba elegyedünk: az utóbbi 13 év praxisában ők ez elsők a kontinentális horvátok közül, akikről a „kedves” jelző jut eszembe. (Normális népek amúgy, csak nem szoktak kedvesek lenni.)

Az 1991. december 15-i harcok hősi halottainak emlékműve a Nevoljaš-nyeregben (725m)

Hamarosan megérkeztünk aztán a Nevoljašon levő Jezerce-házhoz (Planinarska kuća "Jezerce" 720m), amelynek „télikertjében” meguzsonnáztunk. Közben elmeséltem, hogy a ház melletti tisztás épp tele van virágzó, lila és fehét sáfránnyal, csak ez most nem látszik, mert betakarta a 15cm hó.

De majd a blogban megmutatom, hogy milyen, amikor kevésbé télies a tavasz. Megígértem, íme:

A Nevoljaš (740m) kilátójából aztán még annyit sem láttunk, mint legutóbb. Mentünk hát tovább a Kovačev greb (Kovács-gerince) erdejében, majd hirtelen emelkedővel a Lapjak (667m) sziklás-áfonyás csúcsára.

Na, itt ütött be kisebb nehézség. A Lapjakról továbbhaladva 2 km-en belül csaknem 400m szintet kell elveszíteni a keskeny gerincen haladva, Velikáig (275m-en van a templom). S ennek jelentős részét a Trauber-szikláin (Trauberove stijene). Tulajdonképpen egyáltalán nem nehéz mászás, nem is különösebben kitett terepen, ráadásul homokkő, ami nemigen csúszik. De így, lombok nélkül messze ellátni minden irányba, így lefelé is… ráadásul kicsit kellemetlenül behavazódtak a lépések… De jég nem volt… Szóval, míg a társaság egyik fele a sétapálcáját pörgetve, félrecsapott girardi kalapban grasszált lefelé, addig a másik fele tériszonyával küzdve, s egyéb lehetőség híiányában hősies helytállásra kényszerülve küzdötte le az akadályt. Valaki beütötte a térdét, ennél komolyabb baleset nem történt.

Trauber-sziklái nem szoktak áldozatokat szedni – most sem tették. (A furcsa név sem a térképeken, sem más, számomra elérhető forrásban nem szerepel, így nincs róla történetem. Egyedül a helyszíni táblákról tudható, hogy így hívják a helyet.)

A sziklákról egy trappban vonultunk tovább Velika várához (Stari grad, Turski grad, 452m), ahol egy magaslatra lépve röviden összefoglaltam, amit a helyről tudni érdemes. Ozsy felvette, innen tudjuk, hogy – jó, hogy nem hűlt ki a gyomrom – 6 perc 22 másodpercen át beszéltem.

Arról, hogy a terület (meg még vagy 67 szlavóniai falu) a horvát Sudeni nemzetség birtoka volt, s a tatárjárás után ők építették és birtokolták a várat, a török betörésig. Az utolsó tulajdonos, Velikai István – tudván, hogy a töröktől megvédeni úgysem tudja – jó ritmusérzékkel zálogba adta. A vár egy Kerpics Balázs (Blaž Krpić) nevű szlavón nemes révén, csellel került török kézre: Kerpics kihívta Velikai Istvánt a törökkel tárgyalni, s míg a tárgyalás folyt, Kerpics átadta a várat a törököknek. Kerpics Balázs keze ilyen módon több szlavóniai vár (pl. a Papukban Kővár-Kamengrad) elvesztésében is benne volt – cserébe birtokai háborítatlanságáért. Alapos a gyanú, hogy a történetben Kerpics volt a kis hal és a háttérben a szomszéd birtokos, az utolsó szerb despota, Beriszló István állt. A török tárgyalópartner egyébként az apránként gyakorlatilag egész Szlavóniát elfoglaló Jajapasics Mehmed szendrői pasa volt, Jumurdzsák és Arszlán bég apja.

A törökök jelentős számúnak mondott 300 fős helyőrséget állomásoztattak a várban illetve a faluban, amely közigazgatásilag a Pozsegai szandzsák (megye, „zászló”), Pozsegai nahije (járás), Velikai kadiluk (kádiság, azaz bírói körzet) székhelye lett. 1600-ban a törökök a hajdukok segítségével Velika közelében szétverték Lapszanovics Márkó és Máté felkelő csapatait, és karóba húzták az akkori gvárdiánt (azaz a kolostor főnökét), egyébként azonban jobbára béke honolt a tájon.

Mártír születik

A törökök 1683-as, katasztrofális, Bécs alatti vereségével jött el a pozsegai vidék felszabadulásának az ideje. Velikát először a Hans Dünewald parancsnoksága alatt álló katonai kommandó szabadította fel 1687-ben, ám a törökök 1690-ben újból visszafoglalták, miután a császári csapatok eltávoztak a környékről. Azonban Velikát még ugyanebben az évben egy váratlan és véres támadással a verőcei Makár János tüzér ezredes és csapata (Bádeni Lajos seregéből) elfoglalta. Ezután a velikai vár romlásnak indult és már 1702-ben romként említették meg. A későbbiekben állítólag magtárként használták.

Trenk Ferenc

A törökök távoztával, Szlavónia minden olyan földje, amelynek nem volt bizonyítható örököse, mivel azt a császári seregek szabadították fel, I. Lipót osztrák császár saját tulajdona lett, hamar kiderült azonban, hogy a gyér lakosság hasznot nem hoz a kamarának, így a „dekamarizálás” első körében egyházak kaptak birtokot a területen, később pedig magánszemélyek. Így került – több egyéb, közeli birtokkal egyetemben – a porosz eredetű Trenk család birtokába Velika is. A család legnevezetesebb tagja a hihetetlenül bátor de rettenetes természetű Trenk Ferec lett, aki hadi érdemeiért Mária Teréziától magyar nemességet is kapott, s viselt dolgai és származása ellenére a horvátok és magyarok egyaránt magukénak vallották. Kalandos életét Jókai „A két Trenk” című regényében dolgozta fel, a németek egy mozifilmet (a negyvenes években) és egy tévésorozatot (youtube-on fent van az egész) szenteltek a Trenk családnak, a horvátoknál meg egy paprikás sajt, egy borpárlat (vinjak) és egy étel, a "Trenk báró szelet" őrzi az emlékét. És a Velikával délről szomszédos Trenkovo falu, melynek lakossága 1913-ban kérte és kapta meg a név viselésre az engedélyt, addig ugyanis Mitrovicának hívták. Én úgy emlékszem Trenk Ferencre, hogy épp Jókai regényét olvasom, és beszereztem már a Trenk szelet hozzávalóit, úgyhogy hamarosan reánk köszön egy Trenk-vacsora. (Hozzávaló Trenk itóka is van otthon, ámbár én azzal nem élek, de majd kiteszem az asztalra, nézegetni.)

De mit is tett ez a Trenk Ferenc? Egészen röviden: 1740-ben, az osztrák örökösödési háború kitörésekor Trenk engedélyt kért és kapott Mária Terézia császárnétól, hogy összefogdossa a déli határvidék török-délszláv-albán haramiáit (hajdukok), ezekből saját költségén 1000 pandúrt szereljen fel, belőlük szabadcsapatot szervezzen, és hadba vezesse őket a Sziléziát megszálló poroszok és franciák ellen. Aki beállt pandúrnak, addigi viselt dolgai vonatkozásában amnesztiát kapott, aki nem, azt Trenk előbb-utóbb levadászta. Kiváló szervező volt: pandúrhadtestének létszáma hamarosan 5000 főre duzzadt. A kor precíz, reguláris hadviselésére teljességgel alkalmatlan brigád volt, ám ők voltak, akik átúsztattak az Elbán, ahol az lehetetlen, aztán a legváratlanabb pillanatban és helyről támadtak, megfordítva a vesztes csatákat, ők voltak, akik elrabolták Nagy Frigyes hadipénztárát, stb. Végül azonban – háborús bűnökért – Trenk Ferencet életfogytiglanra ítélték, s a brünni várbörtönben megmérgezte magát. A brünni Kapucinusok Szent Kereszt Templomának kriptájában temették el. Mumifikálódott teteme ma is látható, más prominens egykori bebörtönzöttek társaságában. Nem volt jó ember … és nem hagyják békében nyugodni…

A várból aztán – miután kiszórakozta magát a társaság – hipp-hopp lent termettünk a Dubočanka völgyében, s a szürkületben a (Megyula számára halálos veszélyeket rejtő) strand mellett elhaladva tértünk vissza, a templom előtt, egy esküvő kellős közepén várakozó gépkocsijainkhoz. Aztán haza mentünk...

Esküvő Velikán

A bejárt útvonal

Címkék: Szlavónia Papuk Velika Lapjak