Végre nyakunkon az első "igazi" csellengés, a téli eszközhasználó túra, avagy magashegyi tanfolyam. Már nagyon vártam. Tavaly sajnos a munkák miatt nem jutottam el ide (épp lapzártánk volt - ahogy az idén is, de most elintéztem mindent jó előre), csak a Normafán a V0.1-es beta változatra. Egyébként azt is élveztem, de nyilván a magashegy többek között a méterektől lesz azzá, amivé.

Csütörtök hajnal van. Huszonpár óra múlva indulunk - nem tudom, hová. Az első kiírás szerint a Chopok lesz a cél. Aztán a jelentkezők között nem volt újonc (pedig elsősorban nekik szólt volna a menet), így egy gyors svédcsavarral a Grossvenediger került a képbe. Most odafönt fokozódik a lavinaveszély, erősödik a havazás, és Skati sincs egészen jól. Lehet, hogy mégis Szlovákia? Lassan nekem mindegy lesz. Csak menjünk! Egyik helyen sem jártam még, tehát bármelyik is nyerjen, nekem új lesz. Azt hiszem, elég jó névnapi meglepetés ez nekem. A jeget pedig akárhol is törhetem, biztos lesz belőle bőven.

Megpróbálok survivor jeligére pakolni, azaz gyorsan kidobtam egy pulóvert és két zacskó kaját a csomagomból. Lassan be kellene lőnöm, hogy mennyit eszem százon. Ez a hét úgyis a hízásról szólt. Kezdetben még csak véletlenül, aztán egyre tudatosabban. (Inkább a szervezetem raktáraiban viszem az energiát, mint a hátamon. Három rövid napot étlen-szomjan is illenék kibírni.) Nem mondom, hogy kövér lettem, de a hasamon kialakulófélben lévő kockák most visszamásztak egy vékony tokba. Majd a jövő héten megkeresem őket (falmászás, mint mindig, most  is lesz), addig is jó helyük van ott.

A hálózsákon még mindig kattogok: be merjem-e vállalni egy vékony nyárival, hisz úgyis menedékházban alszunk, vagy jobb-e a békesség. A magam véleménye az, hogy kíváncsi vagyok a határaimra - Katica ma felvilágosított, hogy ez szimplán hülyeség. (Aztán Karol is megerősítette. Minek nekem ennyi barát?) Akármelyik is van, még egy igazi bivakolásban sem volt részem, ahhoz képest a félig fűtött menedékház ló füle sincs...

Az a szerencsém, hogy gyakorlatilag semmi saját felszerelésem nincsen. Mindent kölcsönkértem, a beülőmet kivéve. Így büntetlenül tesztelhetek. Ami sajátom lesz, csak a következő túráig érkezik meg - ha rászánom végre magam a rendelésre. Szokás szerint nehéz szülés lesz, de legalább az ultrakönnyű kategóriából fogok válogatni - cipekedjen a hóhér fölöslegesen, főleg fájós térddel. Mint minden készülődéskor, most is beleszerettem néhány háti- és hálózsákba. Előbbiből már biztos befutóm van, márciusba lesz is raktáron - akkor lecsapok rá, kerül amibe kerül. Fejben már alakul a történet. A pénztárcám sikít bánatában - én ugyanezt teszem az örömtől. Végül is egyszer kell őket megvenni, aztán már csak élvezni kell. A dilemma mindössze annyi, hogy egy vagy több személyre tervezzek. És a több alatt kettőt vagy hármat gondoljak-e? Mert mindegyik megoldásnak van létjogosultsága - pénzem viszont nem lesz egyelőre arra, hogy legyen külön egy és három személyre felszerelésem. (Lásd nagyobb sátor és társai.) A régi vicc ezt nevezte ingyen disznóhúsnak...

Érzem az endorfinokat. Már akkor éreztem, amikor elkezdtem csomagolni. Ugyanaz a szitu, mint amikor a bringás nadrág szűk szárán behúzom a cipzárt. A szervezet a feltételes reflex hatására őrült vigyorba rántja az arcizmaimat, megindul bennem a visszaszámlálás (most épp "t-minus: 1 giorno"-nál tartunk), az agyamat elöntik a hormonok, hisz tudom, hogy megint mozgás lesz. A mozgás pedig jó. Talán a legjobb dolog a világon. Amelyikőtök nem hiszi, gondoljon a szexre.

Így a hét vége felé lassan tényleg úgy nézek ki, mint a jeti. Zoli, a kopasz fotós kolléga szerint pár milliméter szakáll is csodákat tesz. Mivel az előrejelzés szerint akár 60-as szél és -16 fok is lehet majd, a héten kihagytam a borotválkozást. Kedves hölgyismerőseim között úgyis van olyan, akinek a borosta jön be - bár szerintem nem ilyen koncentrációban, de most pont nem ez lesz a szempont. Úgysem valószínű, hogy épp vele összefutnék odafönt.

Közben kiderült néhány apróság is: Zsolt például hoz sátrat. A Biwakmeistertől ez persze el is várható. Szerintem beadom én is. Ha fázom, legfeljebb bemegyek a házba. Továbbá most már biztos, hogy ismét a Tauern a cél. Lassan hazajárok Ausztriába, de szeretem is, mint ezt már kifejtettem korábban.

A túra első napjának hajnalán sikerült hazaérni - lapzárta van, de még nem végeztünk. Vagyis én már igen - de az újság nincs kész. Mindegy, hiszek a kollégáimban. Megpróbálok felelősen gondolkodni, de nem sikerül. A térképek és a biztosítások kimaradnak a csomagból. Istennek hála egyik sem volt nagy probléma. Gyorsan alszom egy kicsit, aztán majd a kocsi ablakára folyatom a nyálat út közben.

Három órás alvással nem lehet csodákat tenni, ezért sikerül is ráhúzni még egy felet. Az ébresztő fürdő után Dani telefonja riaszt. El akarom zavarni pogácsáért - mert előző nap nem jutott időm boltba menni, kenyér nélkül meg nem hangzik jól a három nap. Terészetesen nem vállalja, majd veszünk valamit a Déli Pályaudvaron, úgyis kell neki is. Hát jó...

A metrón beszélgetünk egy sráccal, aki túrasível megy Szombathelyre vonattal, majd onnan kocsikáznak Ausztria egyik közelebbi pontja felé. Kicsit ismerkedünk, viccelődünk, mindenki örül az előtte sorakozó kalandoknak. Aztán mozgólépcső, mini pékség, kilós kenyér. Fele ekkorát terveztem, de nincs kisebb. Utólag kiderül, hogy nem is baj: Zsoltnak sincs kajája, úgyhogy a felét felajánlom neki. Valami ilyesmiről szól a Csellengés: ki-ki azzal járul hozzá a túra sikeréhez, amivel épp tud. És persze senkit nem hagyunk hátra.

Hamar kiderül, hogy nem én vagyok a leggyengébb láncszem: összesen két ember fagyoskodik a megbeszélt helyen; Józsi és Imi. Aztán utánunk fél és háromnegyed percre két autó fékez. Mindenki itt van. Zsolt ismét megmutatja, hogy mennyire profin pakol. Az Astra csak nyeli a botokat, csákányokat, zsákokat. A hátulja ugyan telik, de gyakorlatilag nem kell elöl ölbevenni semmit, pedig öten is utazunk a kék szörnyetegben.

Kocsiba be, ablakot... fel, mert már itt, a városban is gusztustalanul hideg van. A könyök tehát belül marad, de azért sebességbe kapcsolunk, és irány a szomszéd ország. Vagyis egyelőre csak az első benzinkút, ahol mindig meg szoktunk állni tankolni, autópálya-matricát venni és persze pisilni. Az első kört én fizetem, mert készpénz természetesen nincs nálam. Sem forintban, sem európában. Kicsit megbonyolította az életemet, hogy egyszerre kellett volna dolgozni és összerámolni, de külső források bevonásával (kölcsönkérések, ígéretek és társai) meg tudtam szervezni, hogy ne legyen belőle probléma.

Minden alkalommal rácsodálkozom, hogy Ausztriában a magyarországihoz képest mennyivel rosszabb minőségűek az autópályák. Ráznak - most épp álomba ringatósan, de csak mert közben a középső helyemet sikerül egy ablak mellettire cserélni. Betömöm hát a kesztyűmet és a sapkámat az ablak és a nehéz fejem közé, és pótolom az éjszaka elmaradtakat. Néha fel-felpillantok, de valójában a bóbiskolás nyer. Egészen addig, amíg egy ilyen eszméléskor havat nem pillantok meg. Rögtön megmozdul bennem az izgalom, a szemem kipattan, mélyet szívok a levegőből, mintha máris a csúcson állnék, pedig csak 140-nel száguldunk Nyugat felé. Otthon már kezdett elegem lenni a télből, azonban itt más a helyzet. Ezért jöttünk, világos hát, hogy tetszik a látvány. Egyre magasabban vagyunk, egyre havasabb minden, és a bennem élő svéd polgár fülig érő szájjal konstatálja, hogy elöntötte a boldogság a hó miatt.

Józsi lesz a térképek tudója, így átveszi a navigátori szerepet. Sofőrnek néha Dani is beszáll - pedig a jogsiját sikerült otthon hagynia. Telefonos segítséget kér, hogy legalább a sorszáma nála legyen, ha a rend éber őrei fülön csípnék. Szerencsénkre ez a móka elmarad - azért Dani szigorúan tartja a sebességhatárokat.

Egy gyors átruccanás Németországba, épp a jobbkettőben ülök, így panorámaképként látok rá a mellettünk elhaladó (vagy fordítva?) cseppkőszerű jégformákra. Gyönyörű, ahogy a lecsurgó víz megfagy a hegyoldalakon! Ehhez járul még a fenyvesek és a csipkés csúcsok látványa - fenomenális! Valami ilyesmi apróságokért csinálom ezt az egészet. A pillanatok varázsáért, a kitörölhetetlen élményekért.

Ismét megállapítom, hogy ferde vagyok. A gerincem, a csípőm, vagy a fene tudja még, mi mindennel van probléma. A dolog akkor tűnt föl ilyen élesen, amikor az új bringás nyergemben igen hamar kialakult egy egy négyzetcentis gödör. Először azt hittem, anyaghiba vagy hasonló. Aztán megbizonyosodtam róla, hogy én vagyok rosszul szerkesztve. Most megint ezt érzem. A bal ülőcsontom jobban zsibbad, mint a párja. Szerencsére már nem kell sokat várni, és befordulunk a Hohe Tauern Nemzeti Parkba. Délután kettő felé jár az idő, nyolc órás zötykölődásünk a végére jár. Egy kis forgolódás még, és persze egy kézifékes forduló a hóban, aztán leparkolunk. Alacsonyabban kell megállnunk, mint terveztünk, mert lavinaveszély miatt lezárták az utat. A magam részéről nem bánom, jobban szeretek gyalogolni (azért a 700 kilométert boldogan autóztam végig...), és a 700 méter szint is jobban hangzik, mint a terv szerinti 300. A délutáni gyakorlást így persze elbukjuk. Mint mindig, most is én rámolok a legtovább. Át kell öltözni utazósbol játszósba, kis túrabakancs helyett magashegyit kell húzni, magamra kell kötni rengeteg kölcsöneszközt - egy 50 literes zsákkal ez nem is olyan egyszerű. Végül a túrabotot kézbe veszem, hogy aztán három napig ki se eresszem a kezemből, csak amikor épp müzliszeletre vagy vécépapírra kell cserélni.

Szerencsére egész jó erőben vagyok, így nem akkora gond, hogy lassan indulok el. Félúton utolérjük a többieket. Aztán persze Danival lemaradok fényképezkedni (előtte Józsival tettem ugyanezt). A FÉLÚT feliratnál, amit a csapat gyorsabbik fele írt a hóba, hogy mi, a lassúak tudjuk, meddig tart még a kínszenvedés, megállunk egy rövidre (értsd idő és ital formájában is). Előkerül a Vadászmester ízű szörp (köszi, Józsi, hogy cipelted - hozzám már sehogy sem fért el, piát viszont nem hagyunk lent). Danival szép hátterek előtt tolunk egy-egy pikcsört, aztán a 42-t kutatva ballagunk tovább.

Valahogy sikerül fölzárkózni, a terep is lassan kinyílik. Egyre kevesebb és ritkább a fenyő, mintha a szintemelkedés is csökkenne. Egy fennsík-szerű részen haladunk. Az út mellett házak sorakoznak, de mind zárva van. Vajon az itt élők nyári rezidenciája lehet? Ránézésre tőlem akármelyik lehetne a menedékház, de az még odébb van. Egy kis kápolnánál történik meg az utolérés. Sapka le, belépek, egy imát engedek az ég felé, hogy minden gond nélkül menjen a következő napokban. Sapka vissza, haladjunk, mert a nap már lement. Egyre inkább szürkül, végül csak elő kell venni a fejlámpát. Már akinél kéznél van. Nálam nincs, így a többiek fényében haladok a következő megállóig, ami akár a ház is lehetne. Bevárjuk Skatit, aki kiadja a parancsot, hogy menjünk tovább, mert ez nem az még, de már nincs messze. Szerencsére addigra már az én fejemen is lámpa díszeleg. Addig-addig vonulunk, míg én kerülök az élre. Megállunk a ház sarkánál. A padokra tesszük a zsákokat, de még nem megyünk be. Ketten vannak már itt, legalább is erre utal a két pár síbot. Visszamegyek Skati hátizsákjáért - bár már nincs sok, de mivel a csapat egyetlen hölgytagja nem örvend tökéletes egészségi állapotnak, inkább segítek neki, hogy amennyire tud, pihenjen rá a másnapi programra.

Bemegyünk, megtelik tőlünk a gandzsa szagától elnehezült menedékház. Két osztrák srác ül odabent, a kis kályha mellett melegszenek. Legalább nem nekünk kell begyújtani, hanem rögvest kellemes klíma fogad. Elmesélik, hogy idefönt egész éjjel esett a hó, sőt csak délután kettő felé állt el. Följebb nem is könnyű a közlekedés - pedig ők túraléccel vannak, mi meg jó esetben hótalppal, rossz esetben bakancsban vagy hágóvasban.

Melegedtünk egy sort, megvacsoráztunk, beszélgettünk - nemzetközi kapcsolatépítés folyt, kérem szépen. Aztán Zsolttal úgy döntöttünk, hogy lassan eljött az idő építkezni, úgyhogy fölvertük a sátrat. Amíg én még bent rámoltam valamit, Zsolt a pokrócokból, ruhákból és hátizsákokból remekül alánk szigetelt. A tőle kapott hálózsák is csodálatosan tette a dolgát, gyakorlatilag egy-egy pillanatot leszámítva nem fáztam. Azt a pillanatot pedig a síoverall áthelyezésével sikerült megoldani. A kapucni behúzása pedig egekbe nyomta a komfortérzetemet. Azt hiszem, ilyenkor lehet a legjobbat aludni, mínusz tíz fok ide vagy oda. A sátrat úgyis bemelegíti az ember, nincs nagy gond. Hajnali háromkor az intenzív alvást pisiszünettel megszakítottuk. Nem ez a lényeg, persze, hanem hogy elképesztő tud lenni az éjszaka a hegyen. A csillagok karnyújtásnyira vannak tőled, és holdfény nélkül is annyi fényt adnak, amennyi csak kell. Ahogy lebámulsz a völgybe, nem hiszed el, hogy néhány órája onnan jöttél föl. Magad mögött hagyod a koszos városokat, a szürke mindennapok problémáit, a tüdőd megtelik a hegyi levegő semmihez sem hasonlítható friss hidegéségével. Isten hozott újra idefönt, a világ tetején! (Hiszen nem a méterek számítanak, hanem maga az életérzés, ami ilyenkor átjárja minden porcikádat!)

Reggel havazásra ébredtünk. Félálomban nem egészen értettem, hogy mitmivan a Tauernen, aztán csak fölfogtam, hogy a saját megfagyott lehelletünk pergett vissza az arcunkba. Bár háromkor úgy éreztem, kipihentem magam, azért most mégis visszafeküdtem volna, ha Skati nem ébresztget minket. Ahogy kiálltam a sátor elé, az éjszakai jelenet futott át rajtam nappali fényben. Boldog vagyok, az élet ismét csodálatos! Sokkal több ennél nem is kell.

A reggeli készülődés ismét elég lassan megy. Őssze kell rámolni, teát főzni (ehhez vizet hozni a jéghideg patakból - de még azt is élvezem, ahogy a víz csontig fagyasztja az ujjaimat; idefönt valahogy minden jó). Sátrat bontunk, a többiek reggeliznek, nekem erre nem jut időm, a felszerelésemet próbálom úgy racionalizálni, hogy minden kéznél legyen. Nem egyszerű egy olyan zsákkal, amelynek nincsenek zsebei. Szerencsére a hótalpat rögvest föl is vesszük, túrabot újra a kézben, így már egészen kellemes a zsák alakja és mérete.

Nagyon hamar megállunk az első sztriptízre. Gyorsan betolok egy banánt, közben megállapítom, hogy eddig egész jól sikerült az öltözködést megoldani. Egy rövid aláöltözet (most épp bringás rövid mez) és egy vékony szélálló kabát (az is bringás - az ember nem tagadhatja meg a múltját) pont elég. Aztán már utóbbi sem kell. Alulra azért jól jön a szélálló téli feszülős bringás nadrág, de a farmert csak a többiek vizuális sokkolása ellen viselem. A kamásli azért nem árt, bár melegem van benne. Azért mindent viszek magammal, a csúcstámadásra még jól jöhet a sínadrág.

Beérjük a többieket. Skati igen dühös ránk, mert több mint fél órával utánuk indultunk. Mi viszont szerintem elég jó tempót tapostunk Zsolttal. Persze ha ők meg álandóan hátra-hátranéztek, akkor nem volt nehéz utolérni őket. A mély hóban úgyis jobban haladunk a hótalpakkal, mint a bakancsosok, akik minden lépésnél térdig vágódnak a hóba. Mi csak 30 centit süllyedünk, de azt sem minden lépésnél. A bot azért jól jön az egyensúly megtartásához. Meg kellett állapítanom, hogy a felszerelés legjobb része most a bot volt, aztán a hótalp.

Sajnos hamarosan egyre erősebb szembeszelet kaptunk, úgyhogy visszahúztam a kabátot, közben elhagytam a szőlőzsíromat, de Sanya visszafelé majd megtalálja... Ilyenkor rossz, hogy nincs síszemüvegem, csak a dioptriás utcai. Nem igazán sikerült fel- és körbenézni, hogy hol is járunk épp. Egy mászással fölértünk egy befagyott tóhoz, ahol talán kevésbé fújt a szél. Megebédeltünk, ismét aggódni kezdtem, hogy elszámoltam a kaját, úgyhogy ideiglenesen fölfüggesztettem a vegetarianizmusomat, és a túlélés reményében-érdekében szalonnáztam Zsolttal. Meg persze fokhagymát hozzá, mégiscsak kell a vitamin.

Ebéd után kupaktanácsot tartottunk. Daninak fájt a térde, tehát világos volt, hogy nem mindenki tud följönni a következő házhoz, ami még mintegy 300 méter mászást jelentett. Kétfelé váltunk hát. Gyuri nagyon józanul mondta, hogy visszafordul, mert nincs hótalpa, és így nem bírná. Aztán Skati kihirdette a döntést: akinek van hótalpa, fölmehet a 2500 méteren fekvő házhoz, a többiek visszafordulnak. Imi fölajánlotta Gyurinak a maga hótalpát, így végül hárman vágtunk neki a következő mászásnak: Zsolt, Gyuri és én. A többi hat ember - mint később elmesélték - beereszkedtek a gleccserhasadékba, beásták egymást a hóba és bouldereztek egy kicsit a sziklákon. Ezt a részt mondjuk sajnálom, hogy kimaradt, de mindent nem lehet egyszerre. Alapvetően tanulni jöttünk, nekem ez így most kicsit kimaradt, de legalább más téren tanultam sok fontos dolgot.

Nekivágtunk az utolsó szakasznak. Nem is tudtuk pontosan, hogy hová megyünk épp, mert egy kanyarral eltűnt az út a gerinc mögött, így csak később láttuk meg, mennyire esélyes följutni. Fárasztó, küzdelmes út volt. Felváltva törtük az utat elöl. Ameddig lehetett, hótalpat használtunk, de volt egy szakasz, ahol hágóvasra váltottunk. Ádám utóleg elmondta, hogy itt a botot is jégcsákányra kellett volna cserélnem, de szerencsére nem volt semmi gond. Aztán ahogy mentünk, egyre fáradtabb lettem, le-lecsúsztak a lépéseim, a botot pedig épp odaadtam Gyurinak. Elővettem hát a magam jégcsákányát is, és két csákánnyal fölküzdöttem magam a társaimhoz. Ott visszacserétük a felszerelést, és megint tudtam haladni. Egy meredekebb szakasz után végre megpillantottunk egy táblát. Odáig föl kellett küzdeni magunkat, mert Zsoltnak ekkorra már kétségei támadtak, hogy nem jöttünk-e magasabbra, mint a ház. A tábla aztán választ is adott sok kérdésre. Ház: 10 perc. Grossvenediger csúcs: 4,5 óra. Skatiék szerint hajnali 4-kor el kellett volna indulni a csúcstámadásra, és legkésőbb 7-kor visszafordulni, akármeddig is jutunk. Ezt a 4,5 óra mellé téve hamar beláttuk, hogy legfeljebb valamelyik kisebb, közelebbi hegycsúcs lehet a célunk. Azonban a döntést későbbre hagytuk, egyelőre irány a ház.

Fullextrás Winterraum fogadott bennünket, még kaja is volt bőven. A teljesség igénye nélkül kiemelnék pár dolgot: két üveg bor, aszalt vörösáfonya, csoki- és müzliszeletek, zacskós gyorstészták... Továbbá néhány pakli kártya, papucsok, hogy a kötelező fahasábokról és teafűről ne is tegyek említést. Ebből a papucs, egy fél zacskó tészta és a kártya érintett bennünket – ilyen sorrendben. Átöltöztem, hogy szárítsam a ruháimat (mégis volt értelme sínadrágot hozni – legalább volt még mit fölvegyek) és a bakancsot, vártam, hogy a szemüvegem visszavilágosodjon (kellett neki jócskán idő – gondolom, a hideg vs. Kristályszerkezet küzdelem miatt), aztán nekiálltunk főzőcskézni. Gyurival közös vacsorát dobtunk össze, a menü egy sűrű tésztás leves volt, majd lencsefőzelék tésztával (kell a szénhidrát, meg glikogénraktárak, ilyesmi – ahogy sporttáplálkozásból valami rémlik).

Kaja után előkerült a kártya. Gyuri és Zsolt fej fej mellett aratták a babérokat, én messze mögöttük kullogtam, bár én nem ismertem annyira a rikikit, mint ők. Minden esetre nagyon élveztem a játékot – mindenki nagyon lelkesen verte a blattot, voltak (be)kiabálások, alul- és túlvállalások, ki-ki egyszer fenn, egyszer lenn. Végül Gyuri néhány ponttal vitte a prímet.

Lefekvés előtt döntést hoztunk, a józan ész dominanciája a csúcstámadás teljes lefújását hozta. Megbeszéltük, hogy aki éjjel fölébred, az tesz még a tűzre, hogy reggel is meleg legyen, és az olvasztott hó se fagyjon vissza, aztán eltettük magunkat holnapra. A nagy zsákban most még melegem is volt, pedig mindent ledobáltam magamról, nem úgy, mint előző éjjel. Hiába, egy fűtött ház mégiscsak melegebb, még ha a deszkapadló közvetlenül a havon nyugszik is. A kómás tűzrakással sikerült megégetni magam, de

Reggel arra ébredtünk, hogy köd van. Aztán jobban kibámulva az ablakon már havazás is… Próbáltunk sietni, de így is csak az eredeti terv szerint, 9 órakor tudtunk elindulni. Zsolt aggódott a köd miatt. Grétán nem lehetett semmit látni, amikor betartottuk a követési távolságot, őt már csak sejtettem. Időnként rám kellett szólnia, hogy mit hogyan csináljak, és hogy rendesen haladjunk. Nem is volt semmi hiba: egy óra alatt elértük a tavat, és az alsó házat is délnél korábban. Vetkőzés-evés-visszaöltözés vizes cuccba (azt nem szeretjük, de a józan ész azt diktálta, hogy a hazaútra is maradjon száraz ruhám). Lefelé megint hótalp plusz túrabot volt a recept. Nagyon megszerettem mindkét eszközt. Hamar az élre álltam, bekapcsoltam a robotpilótát, és csak mentem-mentem elöl, egészen addig, amíg a többiek meg nem álltak egy vízeséshez leszaladni. Itt aztán én is velük tartottam, és összeszedtem jó sok lemaradást (fotóstop Danival, persze). Egy kellemes beszélgetéssel értük el az autót, a többiek már pakoltak befelé. Könnyebben elfértünk, mert a kaja már mind elfogyott, de azért Zsolt most is remekelt rámolásban.

Fájó szívvel intettünk búcsút a hegyeknek, hogy nekiinduljunk a nyolc órás zötykölődésnek. Ismét Zsolt és Dani vezetett, én kómáztam a középső ülésen.

Legközelebb fényképen látjuk újra a csúcsokat. Találkozunk az afterpartin! (Aztán reméljük, hogy lesz húsvéti Rax is.)

Címkék: Csellengés Grossvenediger