Voltunk a Boulder Clubban. (Megnyugtatok mindenkit, a címmel ellentétben egyrészt mégsem építőtábor a hely, másrészt ennél jobban megy az angol is, csak ugye semelyik zseni nem tud jó címeket adni - így aztán én sem.) Nem volt egyszerű. Pedig még be sem léptünk. Na jó, kezdjük inkább az elején.

Talán már említettem, hogy a média egyik élszakmunkása vagyok. Aznap volt lapzártánk, hát meg kellett ünnepelni egy kis mászkálással. Azonban a dolog folyamatos akadályokba ütközött, és tényleg lett mászkálás is. A probléma velem kezdődött. Megérkeztem a helyre, majd nagyot csaptam a homlokomra (szerencsére még a fejemen volt a bringás bukósisak): lakat. Hát, igen. Az ott maradt a cégnél, az Amfiteátrumnál. Gyors telefon Zolinak: mi legyen? Semmi gond, csapjak a lovak közé, ő meg majd lassan jön. Igyekeztem, így belül maradtam a fél órán, ami a Mountex-szerkesztőség-Mountex viszonylatot illeti. Zoli sehol. Útközben kaptam egy SMS-t, hát most megnéztem, mitmivan. „Én meg gatyát nem hoztam. Sietek.” Szuper! Újabb telefon; gondoltam, odaadom a sajátomat, én meg elleszek a feszülős bringásban is. Késő, Zoli épp akkor ért haza. Ekkor már a program lemondása és a kocsma között vacilláltam, de ugyebár nem adjuk be a derekunkat holmi nehezítő körülményeknek. Hát kussolva megvártam, amíg mászótársam megérkezik, majd meghallgattam, hogy miért is nem mentem már be. (Azért, mert a ház elé beszéltük meg a találkozót.)

Innentől viszont felpörögtek az események. Az öltözőben találkoztunk Attilával (akivel a Cseh paradicsomban nyugdíjastúráztunk – a hely különben csodálatos, ha tehetitek, zarándokoljatok el oda is) és a bátyjával. Ők már hazafelé tartottak. Hja, aki időben érkezik… Aztán megleltük a többieket is. Ádámnak visszaadtam a beülőjét (kénytelen leszek sajátot venni), majd mindhármójuk tanácsait követve próbáltunk a hely szelleméhez alkalmazkodni, azaz minél lazábbnak és képzettebbnek mutatkozni. Nem volt könnyű: két-három mászás után már éreztem, hogy több spenótot kellene ennem. Pihegés, alkarrázogatás és –gyúrás, még több pihegés, újabb kétségbe esett próbálkozások a plafon megérintésére. Aztán megtudtam, hogy nagyon jó, amit csinálok, de mégsem. Épp fordítva rakom a kezemet-lábamat, mint célszerű lenne. A kulcsszó: csípőforgatás. És jéééé, tényleg. Nem mondom, hogy valóban könnyebb volt, mert magára a mozdulatra kellett figyelnem, viszont sokkal inkább elértem olyan pontokat is, amikhez eddig közöm nem volt. Ennek megfelelően bevezetjük a helyes technikával való mászást, hátha hosszú távon jövedelmezőbb, energiatakarékosabb, ilyenek.

Az is szokatlan volt a számomra, hogy négy méter magasból csak úgy le kéne ugrabugrálni. Ejtőernyőt nem adtak, én meg nem akartam a szemüvegemet összetörni, úgyhogy inkább lemásztam, helyi mércével mérve fölöslegesen fárasztva ezzel magamat. Hát, ha itt ez a szokás… akkor legyen. Fél- és kétharmad magasságból már azért megy a dolog, és gyanítom, hogy legközelebb (mert lesz legközelebb!) inkább kontaktlencsében megyek.

Annak azért nagyon örültem, hogy a konkurenciánál kezdtük függőleges pályafutásunkat, és némi fizikumot magunkra erőltettünk. Nagyon megalázó lett volna első próbálkozással félig fölmászni, majd leesni, pihegni egy fél órát, inni egy teát a büfében, végül vert seregként hazakullogni. Így legalább ennél előbbre tartunk már – bár néha úgy érzem, nem sokkal.

Levontuk a következtetést: A héten két falmászásra, B héten egy boulderre lenne szükségünk, hogy fejlődjön a technikánk, az erőnk és mi magunk is. Ja, és nekem nem ártana nyújtani sem, hogy a spárga menjen. Bizony van feladat a tavaszi sziklamászásokig.

Címkék: Csellengés Boulder Falmászás