Még sohasem írtam blogot, de egy olyan élmény birtokosa vagyok, amelyet úgy érzem, meg kell osszak másokkal. Ha másért nem is, de legalább a tapasztalatokért és az életérzések bemutatásáért, amelyeket egy erdélyi túra során  átélhet az ember, ha – tudtán kívül – extrém időpontot választ az indulásra.

Hol is kezdjem? Azt hiszem, vissza kell menjek a kályhához, hogy mindenki számára összeálljon a kép...

A párommal és négy jóbarátunkkal elhatároztuk, hogy a nyári egyhetes túránkat ezúttal a híres pádisi karsztvidéken töltjük el. Beszereztük a szükséges térképeket, néhány jótanácsot a Pádist már bejárt ismerősöktől, és rövid túraútvonal-tervezgetést követően kitűztük az indulás napját (2006. aug. 20.), és hogy nehogy megfutamodjunk , meg is vettük a vonatjegyeket.

A tervünk az volt, hogy Kolozsvárig vonatozunk, és onnan egy szervezett mikrobusszal feljutunk a pádisi menedékház (Cabana Padis) melletti kempingbe, ahol felverjük sátrainkat, és naponta csillagtúrákat teszünk a  környéken. Mivel ebben a tervben nem volt benne az, hogy túl sokat kellene cipelni a hátizsákunkat, így mindenki kissé ’eleresztette’ magát a pakolás terén, és elég sok, később feleslegesnek ítélt cuccot is bepakolt. Én is jól megbuggyantottam a 80 literes zsákom; indulás előtt párom ráállította a mérlegre, amely nem kis megrökönyödésemre 35 kg-ot mutatott. Sebaj, indulni kellett, kipakolni már nem volt se kedv, se idő, úgyhogy uccu neki, Budapest 4-6-os villamos, Keleti pályaudvar. Mit ne mondjak, a villamoson már jajgattam magamban, úgy vágta a hátizsák a vállamat. Mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül.  ’Semmi probléma, úgyis végig jármű viszi majd a zsákokat!’-vigasztaltuk egymást, miután összegyűlt hatfős csapatunk a vonatnál. Pá-pá Budapest, irány Kolozsvár! A vonatút vidáman telt...

Kolozsvárra este érkeztünk, ahol párom kedves rokonai fogadtak bennünket. A (szerintük) kötelező szilvapálinkás koccintás után elregélték nekünk, hogy mit is láttak a TV-ben, mi is történt Budapesten. Ekkor volt ugynis az a sajnálatos hatalmas vihar az augusztus 20-i ünnepségek idején, amely számos áldozatot is követelt. Nem győztünk csodálkozni, hiszen mi a vonatút során semmilyen viharos szelet nem tapasztaltunk. Egy kis élménybeszámoló után fáradtan tértünk nyugovóra, és már nagyon vártuk a másnapot!

A másnap reggel már ’jól’ indult, mivel kiderült, hogy a mikrobuszos kissé átvert minket, mert mi egy komplett pádisi fuvarra kértünk ajánlatot, meg is állapodtunk vele egy összegben, de az indulás előtt kisütötte, hogy az csak odaútra vonatkozik, ’éspedig neki vissza is kell ám onnan gyünnie’ . Úgyhogy dupla kontóért ugyan, de megindultunk Kolozsvárról a várva várt karsztvidék felé. Utunk Bánffyhunyadon (Huedin) át vezetett, és egészen Havasrekettyéig (Rachitele) viszonylagos fennakadás nélkül eljutottunk. Megjegyezném, hogy kedves mikrobuszosunk azért néhányszor meg-megállt egy kis szellőztetésre, merthogy felforrt ám a hűtővíz! (- de hát ez mindigis része volt az erdélyi hegyi autókázásoknak). Mi addigis gyönyörködtünk a tájban, és vártuk, hogy odérjünk már végre.

De a ’már végre’ egyhamar nem jött el... Havasrekettyén ugyanis egy tábla fogadott bennünket , hogy a Pádis felé vezető út le van zárva! Nem tudtuk mire vélni a dolgot, szerencsére párom rokona elkísért minket, úgyhogy volt ki tolmácsolja a megkérdezett pityókás bácsika román szóáradatát. Kiderült, hogy a Budapesten is végigszántó vihar Pádist is elérte, és végigtarolta az erdőt, murphy szerint persze éppen azt a részét, amerre mi terveztünk továbbhaladni négykeréken. Így azonban a négykerékből két láb lett, mivel a mikrobuszos közölte (végre valamiben igazat is adtam neki), hogy a keskeny úton nem fog tudni megfordulni, úgyhogy 1-2 km-rel Havasrekettye után kitette a szűrünket. Azért hogy kárpótoljon a csalódásért, segített kivenni a hátizsákjainkat, és felsegítette a hátunkra. Arcáról a megrökönyödés vonásait véltem felfedezni... valami ilyesmit gondolhatott: ’Ezek őrültek, hogy ennyi cuccal elindulnak!’.

Nos, akkor még mi sem tudtuk, mi vár ránk néhány kilométer múlva. De lelkesedésünk akkora volt, hogy gyorsan búcsút vettünk a rokontól, nekiindultunk, és repestünk az örömtől, hogy végre MEHETÜNK! Akkorra már elhalványodott az előző napi vállfájós ’élmény’, és örültem nagyon a szabad menetelésnek, az útviszonyokkal sem volt egyenlőre semmi gond. Alig mentünk párszáz métert, hátulról utolért minket egy rönkszállító teherautó, amelynek román sofőrje rögtön megállt, és kézzel-lábbal értésünkre adta, hogy dobjuk fel a hátizsákokat, és üljünk fel a járgányra. Régi román rönkszállítón utazni nem mindennapi élmény, a friss faforgács illata elvegyül az erdő illatával, amelybe némi olajszag is keveredik. Mindenki nagyon vigyori lett a különös fuvarnemtől, közben nézegettünk előre, hogy vajon meddig juthatunk újdonsült járgányunkkal. Kb két kilométer után a következő látvány fogadott: 50 méterrel előrébb az egész útszéli sávból kidőltek a fenyőfák keresztben az útra. Ez a sáv helyenként keskenyebb, helyenként szélesebb volt; volt, ahol az egész domboldalt letarolta a vihar (eszembe jutott a 2004-es Tátra katasztrófa utáni lesújtó látvány, ez pont olyan volt). Stop, a rönkszállító megállt, mi leugráltunk, és bambultan néztük a viharvert erdőt. A román sofőr habrattyolt valamit, amiből kb annyit értettünk, hogy vissza akar vinni minket, mert úgysem tudunk itt továbbmenni. De mi – fiatalság, bolondság – kézzel-lábbal tudtára adtuk, hogy folytatjuk utunkat árkon-bokron át. Bár nyakig olajosak lettünk a járgányától, ugyanakkor nagyon hálásak is voltunk neki, hogy megkímélt néhány km cipekedéstől, így egy pár csokit a kezébe nyomtunk, és továbbindultunk.

Miután nagy nehezen átmásztunk az első néhány fatörzsön, egy kicsit könnyedebb, fatörzs nélküli 50 m következett; fel is lelkesedtünk, hogy ’Nem is lesz ez olyan durva!’ De aztán ami a kanyar után várt ránk! Fák hevertek mindenfelé, amerre a szem ellátott. Egy párszor megkérdeztük egymástól, hogy ezt most komolyan gondoljuk-e, de aztán mindig a merészség győzött, úgyhogy nem adtuk fel!

Előbb utóbb mindennek hasznát veszi az ember! Amit gimnáziumban a gerendagyakorlatok során tanultunk, most bőségesen kamatoztathattuk a természet lágy ölén fatörzsről fatörzsre egyensúlyozgatva – igaz, a tornaórán nem volt 35 kg-os zsák a hátunkon, amely – mivel ráadásul jó magasra volt felpakolva – minden pillanatban vagy jobbra, vagy balra rántott el, úgyhogy mint a masszív alkoholisták, úgy imbolyogtunk lépésről lépésre. Ez a részemről egészen addig sikerült nagyobb fennakadás nélkül, amíg egy fatörzsön táncolva meg nem botlottam egy kis ágban, és az egyensúlyomat elveszítve nem kényszerültem arra a nem túl bölcs lépésre, hogy leugorjak kb 70 cm magasról a földre. Nos a plussz súlyt, amit cipeltem – és amely testsúlyom felét tette ki – nem kalkuláltam bele ebbe a földre érkezésbe, így a landolás pillanatában a jobb combomon egy éktelen fájdalom futott végig, kb olyan érzés, mint az izomszakadás. Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam a fájdalomtól, egy lábra álltam, mint a gólya, és úgy próbáltam kirázni a görcsös húzódást a lábamból. A csapat próbált megnyugtatni, hogy ’Úgyis elmúlik hamar, csak egy húzódás!’ – de magamban már lepörgött előttem, hogy ’Te jó ég, hogy megyek így tovább, és hogy fogok így egy hetet túrázással lehúzni’. De nem volt mese, menni kellett, át az újabb és újabb, végtelennek tűnő fatörzseken. Az egymáson fekvő fatörzs-rengeteg alatt az eddig még úgy-ahogy kivehető földutat egyre nehezebben érzékeltük, ráadásul, amerre az utat sejteni véltük, arrafelé volt a legnagyobb a káosz, úgyhogy döntenünk kellett: vagy megpróbáljuk követni az egyre kivehetetlenebb utat, megelőzve így az eltévedést, vagy arra megyünk, amerre a legkevesebb akadályt látjuk, és idővel valahogy visszakanyarodunk az útra. A 2. Változat volt számunkra szimpatikusabb, mivel kitaláltuk, hogy ha elérjük a tőlünk kb. 40 méterre lévő, ki nem dőlt erdőrészt, akkor ott talán gyorsabban és biztonságosabban tudunk haladni a földúttal párhuzamosan. Ez volt tehát a terv, a megvalósítás azonban kicsit váratott magára...

 ...A 40 méteres szakaszon a nagy vihar miatt kialakult átmeneti vízfolyáson kellett átlibbenjünk, amely közel sem volt olyan egyszerű, mint elsőre gondoltuk: az átugrásról mindenkit lebeszéltem, mutogatva az azóta is sajgó lábamra, így végül a 2 m széles patakocskába beállt a két srác, és úgy adogatták át sorban a hátizsákokat, aztán a köveken csomag nélkül átugráltunk. Bónuszként közben eleredt az eső, úgyhogy az esőkabátok is a hátunkra ill. zsákjainkra  kerültek. Ez idáig mind szép és jó, csak utána ahány fenyőág ’jött szembe’, annyin akadtak fenn a kabátjaink és poncsóink. Azután az egyik lány beesett a fenyőfák közé, úgy cibáltuk ki szegényt a „fatörzs-gödörből”. Ez a táv életem leghosszabb 40 métere lett, és ráadásul leglassabb is, mivel 1,5 óra alatt teljesítettük! Közben reménykedtünk, hogy az erdőben csak jobb lesz. Ekkor már rendesen rázendített az eső is...

Hogy az erdőben jobb lett, azt nem merném állítani. Ahogy beértünk a fák közé, valóban fokozatosan elfogytak a kidőlt fatörzsek, cserébe azonban 25 cm mélyen besüllyedtünk a moharétegbe. Én személy szerint odáig vagyok a moháért, szeretek rajta lépkedni, mint egy puha zöld szőnyegen, de mindezt akkor, ha száraz! Ez a moha azonban nem volt száraz: a nagy szélvihar rengeteg esőt is hozhatott, és feltöltötte a nedvszívó moharéteget sok-sok vízzel.  Így olyan volt az erdőben járkálni, mintha egy 25 cm mély vizesmedencében tocsogtunk volna a bakancsainkkal. Egy szó, mint száz, eddig csak felülről voltunk bőrig ázva, most már alulról is! Mindemellett már a sötétedés jeleit is érzékeltük...

Az erdőbe való beérkezés, és a mocsárban való tocsogás emlékezetes pontja volt a túlélőtúrának lelki szempontból: itt sokaknál szakadt a cérna (nem tagadom, engem is beleértve). Az egyik lánynak meggyőződése volt, hogy ha itt ránk esteledik (amire egyre több esély mutatkozott), akkor ott fogunk mindannyian ’elpatkolni’ az erdőben... ez az elképzelés némileg nevetségesen hangzik, de az egész napos megpróbáltatások után én sem voltam messze ettől a lelkiállapottól, főleg úgy, hogy gyakorlatilag ’féllábú bicebóca’ lettem a nevezetes ugrásom óta. Én azért annyira nem dramatizáltam túl a helyzetet, csak éppen minden lépésem fájt, és a vizes cucctól erősen elkezdtem fázni. A párom áldott jó lélekjelenléttel rendelkezik, minden stresszes helyzetben meg tud nyugtatni bárkit: most is így tett, így a ’nyafogók’ egy egyszerű okfejtéssel le lettek kezelve. Így egy kicsit nyugodtabb lelkiállapotban folytattuk tovább a tocsogást az egyre sötétebb erdőben.

Mivel a tervünk szerint az eredeti földútról letértünk, és most a földúttal párhuzamosan (legalábbis így sejtettük) haladtunk tovább az erdőben, keresnünk kellett egy olyan lehetőséget, ahol valamilyen módon visszajutunk az útra. Miután már fél órája tocsogtunk a vizes mohában, már szinte teljesen sötétben (mivel elég sűrű volt a fenyves), az előttünk lévő kis dombon túl egy világosabb erdőrészt vettünk észre. ’Lehet, hogy ott az út! Várjatok itt, megnézem!’ – kiáltotta egyikőnk, és megindult a dombon felfelé, lassan eltűnt a fák között. Mi öten addig csak vártunk, és kitartásra biztattuk egymást. A reménykedő beszélgetésünket egy kiáltás szakította félbe: ’Itt az út! Megtaláltuk! Igen!’. A mai napig nem tudom, hogy gyűjtött hirtelen mindenki annyi erőt magába, de egymás után szinte futottunk fel a dombon, hátrahagyva mocsarat, fájdalmat, félelmet. A dombon túl az ÚT várt ránk! Néhányszor megesett, hogy eltévelyedtem eddigi kirándulásaim során, de egy biztos, ÚT-nak én annyira még sosem örültem, és mást sem láttam még annyira örülni, mint annak az útnak. Mintha kincsre leltünk volna!...

Megfordult a fejünkben, hogy a hátizsákból kibányásszuk a térképet, és beazonosítjuk hollétünk pontos helyét, de végül a záporeső visszatartott ettől. Így egy rövid helyzetértékelést tartottunk: ’Az eredeti útról jobbra letérve haladtunk az erdőben, párhuzamosan az úttal, így most minden bizonnyal rátaláltunk a közben jobbra elkanyarodó utunkra, úgyhogy egyértelmű, hogy innen jobbkéz felé kell folytassuk a menetelést.’- ebben kiegyeztünk, és gyorsan szedve lépteinket továbbindultunk. Szerencsére a további útszakaszon kidőlt fatörzsek már nem nehezítették az előrejutást.

Az eső persze folyamatosan esett,...

... az átázott ruháink miatt ekkorra már erősen fázott mindenki, de most, hogy végre normál tempóban tudtunk haladni, kezdtünk átmelegedni. Háromnegyed órás gyaloglás után nyugat felé kissé eloszlottak a felhők, így szemtanúi lehettünk, ahogy a nap a horizont alá bukik. Ennyi eső után felemelő látvány volt!

Most biztosan felmerül sokakban a kérdés, hogy ha ránk esteledett, akkor miért nem álltunk meg, és vertük fel a sátrainkat? Nos, a válasz egészen egyszerű: nem volt talpalatnyi hely, ahová felverhettük volna! Ugyanis egy meredek hegy oldalában, szintvonal irányban haladó úton mentünk, vagyis az úttól balra emelkedő, jobbra pedig lejtő volt. Az útra nem mertünk sátrazni, mert sejtettük – és sejtésünk be is igazolódott -, hogy a kidőlt fatörzsek eltakarítása miatt nagyobb teherautó forgalomra lehet számítani már akár kora reggeltől is, és hát nem igazán akartuk a másnapot palacsintaként kezdeni. Így csak mentünk-mentünk, sajgó vállakkal, összeszorított fogakkal, az egyre hidegebb éjszakában sátrazóhelyet kutatva. Lámpáink fényében hamarosan egy szűken három sátorra méretezett kiszélesedést találtunk az út lejtő felőli szélénél. A csöpögő esőben villámgyorsan felállítottuk a sátrakat, elfogyasztottuk a várva-várt vacsoránkat, és a napi csokiadagunkat, és rövidesen szundítottunk (- már aki... én meg füleltem az éjjeli erdő neszeit, és sok furcsa hangot hallottam ...)

....folyt. köv. hamarosan

Címkék: Erdély Túra Pádis