Babits és Kosztolányi állítólag úgy születtek, hogy már eleve minden könyvet olvastak: „Most olvasom újra Spinozát.” Örökké ilyeneket írtak. Vannak, akik meg úgy születtek, hogy már eleve mindenhol jártak, így természetesen a Glockneren is. Én nem. Spinozát illetően csaknem behozhatatlan a lemaradásom, mert nem érdekel. Jöjjön inkább a Glockner.

Máramarosból hazatérve a következő SMS-váltás zajlott a Tigris és közöttem:
"Már itthon vagyok" - írom én - "és a sebeimet nyalogatom. Egyelőre méretes vízhólyagok vannak a lábamon. Pacskerban lehet menni a Grossglocknerre?"

Tigristől a lakonikus válasz: "Egy darabig. B-)"

A Tigris jó szokása szerint nem aggódik. Ez megnyugtat. Persze, nem az ő lába… Merthogy ragtapasz ide, két pár zokni oda, bejáratott trekkingbakancs amoda, a 40km a köves úton, vizes zokniban, felázott bőrrel alaposan betett az én lábamnak is (meg Andris lábának is). Szerencsére nem vagyok egy Óverdóz, így a Mennybéli hathatós segítségével komplikációk nélkül, gyorsan gyógyult a patám, pár nap múlva már a magashegyi bakancsot próbálgattam, hogy fel tudom-e venni - és fel tudtam. A többi nem számít!

Így, egy héttel a Fagyalosból történt hazaérkezésem után, hajnali ötkor Győrben gyülekeztünk, hogy útnak induljuk Kelet-Tirolba, a Magas-Tauernba, a Grossglockner meghódítására. Itt – a gyülekezőnél – mindjárt egy kis meglepetés ért: én úgy tudtam, hogy a Tigris és Pietrele mellett az "öreg nyugger T5” (Bombay) jön velünk, utóbbi helyett azonban egy csinos fiatal lány lett a társaság negyedik tagja. Mivel azonban őszinte híve vagyok a csinos fiatal lányoknak, így a változás olyan nagyon nem zavart.

Különösen, amikor rájöttem, hogy a csinos fiatal lány nem más mint Gina (Ginci), akit Pietrele montenegrói (Durmitor) és szlovén (Triglav) kirándulásairól hírből, képekről ismertem már. Megjegyzem, az életben sokkal csinosabb, mint a képeken, jól áll neki a harmadik dimenzió...

Gina nagy hegyekről ábrándozik

Végigszáguldottunk hát Alsó-Ausztrián, Stájerországon, majd legkedvesebb folyóm, a Dráva mentén robogtunk a kelet-tiroli Lienz-ig, aztán jobbra, az Isel völgyében, majd újra jobbra, a Kalsertalban Kals-ig (1325m). Itt megint csak jobbra, fel a Ködnitztal szerpentinére, ahol leperkáltunk 9.-€ behajtási díjat, s délután egykor már a Lucknerhaus (1984m) hatalmas parkolójában öltözködtünk, ebédeltünk, pakoltunk.

Jómagam, a Tigris, Pietrele, Ginci.

Legközelebb figyelnem kell, hogy a másik oldalra álljak, mert így mindig magammal kezdem a felsorolást...

Előzőleg egész héten az időjárás jelentéseket bűvöltük. Jött egy fránya hidegfront, sok csapadékkal és mi azért mégsem ide, a Svábhegyre készülődünk. A Grossglockner 3798m magas, ott már számít, hogy fúj-e a szél és esett-e 1-2 méter friss hó. Hát, egész héten esett a hó, néha egész intenzíven, de a szél is fújt, úgyhogy leküzdhetetlen akadályokkal nem kellett számolnunk és az ottlétünk idejére is használható időjárást jósoltak. Legfeljebb nem látunk semmit. Ami ugyan baj, de a havasoknak és általában a magas hegyeknek van egy, a részletekben rejlő varázsa is, ami leginkább a korlátozott látási viszonyok mellett kap hangsúlyt, és amit én gyakran még jobban élvezek, mint a monumentalitást vagy a széles látóhatárokat, úgyhogy biztosan jól fogok szórakozni. Vélhetőleg a többiek is...

Az első napi etap: a Ködnitztal-ban Lucknerhaus-tól (1984m) a Lucknerhűtte (2227m) érintésével eljutni a Stüdlhüttéig (2803m). Nem egészen 5 kiloméren több, mint 800m szintkülönbség, nagy zsákkal. Eléggé riasztónak tűnik…

Elindulunk hát, fölfelé...

A Lucknerhütte (2241m)

Sisakomat - bevetve ellenállhatatlan mosolyát, lehengerlő stílusát és kihasználva törzsvásárlói kedvezményeit is - a tavalyi Schreckhorn-kirándulásunkról ismert Frau Jucus szerezte be. Ha rajta múlik, tuti, hogy valami Hello Kitty-s modellt vesz nekem, de ilyet szerencsére ebben a kategóriában nem gyártanak. Zsolti nevű párja viszont szépen kidekorálta a sisakomat, katicabogár-pöttyösre. (Miket mesélhetett neki Jucus rólam?) Begyűjtöttem vele néhány vigyorgást meg néhány elnéző mosolyt is a Grossglockneren… A szép emberekhez meg a félkegyelműekhez szoktak olyan kedvesek lenni az idegenek, mint hozzám voltak. Amihez én nem vagyok szokva... Alaphangon haverként kezelt mindenki.

Az elnyűhetetlen Tigris, egy komplett vaskereskedéssel a hátán.

Nem fóka. Két mormota üget fölfelé.

Meg mi is...

Közmunkások(?) 2700-on. Voltak vagy tízen. Az utat javították. A férfiak a nagyobb köveket igazgatták vízszintbe, a nők az egyenetlenségeket dolgozták el, meg az esetleges tócsákat lecsapoló barázdákat húztak. Kals a Grossglocknerből él, tesznek is érte.

Kicsivel félnégy után megérkezünt a Stüdlhüttéhez, 2800m-re.

Elfoglaltuk Pietrele által foglalt szállásunkat a matraclágerban (ilyen korán még magunk voltunk).

A szűz matracláger

A "félig szűz" matracláger. Ebben az állapotában szamárfészeknek hívjuk.

Kicsit gyatyába ráztuk magunkat, összeállítottuk a másnapi felszerelést, hozzáigazítottuk a hágóvasakat - akié még nem volt - a bakancsokhoz.

Oldtimer csehszlovák sztoupácsi zselezo (hágóvas).

Aztán egy rövid sétára indultunk a ház előtti sziklafennsíkon.

A Tigris és a Finsteres Tal. Olyan, mint egy fjord.

Korán kezdődött és fárasztó volt a nap, így már este nyolckor nyugovóra tértünk. 

Másnap korán keltünk és némi hadireggeli elmajszolása után 4:40-kor hagytuk el - elsőként - a Stüdlhüttét

Mióta - 30 éve - először olvastam róla Benedek István könyvében, azóta vágyom ide. Titkos vágyam volt: az első számú. És most itt vonulok, a sor végén, a titkok kapujában. Nyilván a többiek is meg vannak illetődve, hiszen valamilyen formában valamennyiünknek az első. Még a Tigrisnek is: az első háromezrese velünk. Ő tudja mit várhat a hegytől, de azt nem, hogy mit várhat tőlünk? Legfeljebb csak sejti...

Lassan világosodni kezd, amikor a Ködnitzkees-hez (gleccser) érünk.

A behavazott gleccserhez érve előkerülnek a hágóvasak, jégcsákányok...

...és a kötél. A beülőket már a házban felvettük, ne a félhomályban kelljen vele megküzdenünk.

Hanem, a napsugár valahogy nem akar diadalmaskodni a felhők és a hóesés felett.

Alig érünk a gleccserre, beszakadok egy spaltniba (gleccserhasadékba). Az elöl haladó Tigris és Pietrele látta a hóban a fehér csíkot és átlépte. Gina nem látta és rálépett, Pietrele azt mondja, hallotta is, ahogy megroggyant a hó Gina alatt (Gina nem vette észre). Hát, én meg semmit nem vettem észre, csak azt, hogy hirtelen eltűnök. De csak mellig.  Szűk - habár eléggé mély - repedés volt én meg ösztönösen kitámasztottam. A bal oldali bordáim azért eléggé megnyomódtak, de ebcsont beforr! (Beforrt).
Valami hihetetlen gyorsasággal másztam (menekültem) ki a hasadékból, s folytattuk az utunkat tovább. Persze, nekem a továbbiakban azon járt az eszem, hogy ilyen kezdés után mi jön még? Mert, hogy lesznek itt még speciális tornamutatványok, az ezek után egészen biztos...

Egyébként Alte Kaiser Weg a neve a gleccseren jó 200 éve használt útvonalnak.

Aztán a túloldali gerincet elérve megkezdjük a beépített drótkötéllel biztosított mászást fel, az Adlersruhéra.

Lent, a Ködnitzkeesen két csapat követi nyomainkat

Állati furcsa dolog hágóvasban mászni a sziklákon. Jégen, hóban oké, de a sziklán... Ezt bizony meg kell szokni...

Végre feltűnik a néhai János főhercegről elnevezett menedékház.

3454m-en vagyunk. Ez már hegycsúcsnak is derekas háromezres lenne, nemhogy turistaháznak. Jót nevettem magamban, mikor Pietrele azt mondta, neki ez az eddigi magassági rekordja. Nekem meg nem, mert én már jártam - 20 éve - a Kreutzspitzén az Ötztali-Alpokban, és az 3 méterrel magasabb…

Épp félnyolcra értünk a házhoz. Nem megyünk be, azt majd visszafelé jövet. A ház előtt iszunk, eszünk pár falatot, szerelvényt igazítunk. Én lecserélem a futós kesztyűt síkesztyűre, mert egyre több hideg vasat meg havas sziklát kell markolászni. És a szívem mélyén reménykedem, hogy az eddigi elképesztő nehézségekhez képest most már egy lépcsőház-szerű kis 350 méter áll előttünk.

Hát, egy fenét: Még csak most jött a java! Az előttünk álló út a következő: Az Adlersruhéról a Hofmannskees felső részén át, a Kleinglocknerkeesre, onnan felcikkcakkozunk a kuloáron (Glocknerleitl) a nyeregbe (Sattel), fel a Kleinglocknerre (3770m), onnan le a csorbába (Scharte), onnan meg fel a csúcsra (3798m). Aztán vissza, az egész. Hajrá!

Odalent az attrakciószámba menő Pasterze-jégár

Mindenki másképp csinálja...

Magyar-magyar találkozó a kuloárban. Ők a második lefelé jövő csapat, akikkel találkozunk. Nyilván kora hajnalban indultak a Főhercegből a csúcsra.

Aztán felérünk a sziklagerincre. Itt a többség – mi is – leteszi valami sziklaüregbe a jégcsákányokat, síbotokat, hiszen csak zavarnának a mászásban. A gerincen mindjárt nagy forgalomba keveredünk. Az idő fele várakozással telik. Legalább nem kell meg-megállni, pihenni. Türelmesek vagyunk, ráérünk...

Valamelyik várakozás közben észreveszem, hogy Gina átázott kesztyűje valahogy nem igazán felel meg a célnak. Nem nyafog, de egyszer megjegyzi, hogy nagyon fázik a keze. Odaadom neki a futókesztyűmet, az vizesen is tart valami meleget, s ha a csúcsig kibírja benne, akkor cserélünk, mert visszafelé útra valószínűleg odaadom neki a síkesztyűmet, én meg futókesztyűzök. (Úgy is lett.) Tetszik nekem ez a lány! Többféle szempontból is, de most kimondottan az önfegyelmére és a kitartására gondolok. Ilyen emberekkel tényleg bárhová el lehet indulni! Nem panaszkodik, hanem teszi a dolgát. Nem a problémákat gerjeszti, hanem a megoldásokat keresi csendben, szerényen, elszántan. Ráadásul még a néha rettenetes stílusomat is elviseli...

Régen a gerincen drótkötél futott. A két világháború között még megvolt (Benedek István Csavargás az Alpokban c. könyvében még ott van). Fene tudja, nekem nem hiányzik...
 
Az ott fönt egyébként már a főcsúcs.

De addig még akad 1-2 nehézség: felkapaszkodás a Kleinglocknerre (3770m)...

... aztán leereszkedés és átkelés a hírhedt csorbán (Glocknerscharte).

Ez a csorba egyébként nem volt olyan megrázó élmény, mint a híre alapján vártam. Kicsit nehéz lemászni, kicsit nehéz felmászni. Kicsit keskeny.  Jobbra 1300m-t lehet esni, balra 800-at. De ezt nem látni, meg aztán 80 vagy 800 olyan mindegy... Tigris azt mondja, az igazi lélektani nehézsége abban rejlik, hogy nem lehet tisztességesen biztosítani. És, ha mindez még némi hópárkánnyal is párosul, akkor van némi lutri jellege az átkelésnek.

Hát, mi átkeltünk, nagyobb kaland nélkül. Mire nekifohászkodtam volna, én (mint a kötélnégyes utolsó tagja) is túl voltam rajta.

Normális időjárás esetén egyébként így néz ki messziről a csorba (délről), a két csúcs között. (A mi fogalmaink szerinti normális időjárás esetén... Mert ott egyébként az a normális időjárás, amiben ott jártunk.)

Szóval átkeltünk és hipp-hopp, fent termettünk a csúcson. Még dél sincs... Állítólag ez egy jó kép, mert olyan jellemző momentumokat ábrázol, mint Gina orrfújása és Pietrele telefonálása... Nem tudom, én eddig nem találkoztam velük.

A hivatalos csúcsfotó előkészületei...

...és a hivatalos csúcsfotó.

A Schartenál utolért bennünket egy osztrák kötélpáros: suttyó kölyök (der kleine Benedikt) és az apja. Együtt csúccsokizunk. Normálisak, türelmesek, a későbbiekben sem előznek meg bennünket, pedig elég lassúak vagyunk. Ők addig mindenféle ereszkedési módszerrel, biztosítással szórakoztatják magukat.

De most még mindenki a sikerben fürdőzik. Én is küldök haza egyen-SMS-t a családnak, barátoknak, kollégáknak: "3798m Grossglockner, megvan." Olyan részletekkel nem terhelek senkit, hogy ne most nyugodjanak meg, hanem akkor, ha leértünk...
Szóval: fürdőzünk a sikerben, ha a napfényben nem lehet...

Gina, a keresztanya, Palermóból ... mellesleg csúcs ez a pöttyös sisak! Gyanítom, sok cimborát szerez még nekem a hegyeken! (Legközelebb kipróbálom, hogy ha megállunk néhány percre, kicsit csorgatom a nyálamat, ahhoz mit szólnak?)

Kisvártatva elindultunk le, a hegyről. És én meg mindjárt, a visszaút elején akkorát estem, mint az ólajtó. Konkrétan: kevéssel a csúcs alatt beleléptem a hágóvassal a másik hágóvas szíjába és ugrottam egy előre szaltót. Szerencsére nem abba az irányba, ahol 1300m-t lehet esni, hanem arra, ahol csak 800-at. Reptemben gondoltam is arra, hogy „Bassza meg, hát ennyi volt…”, de szerencsére előbb fennakadtam a sziklákon, mint hogy a kötél megfeszült volna. A Tigris látta, azt mondta, 9.5 pontos ugrás volt. Azért csak ennyi, mert a talpra érkezés nem volt tiszta. (Mivel a hátamra estem.) Kleine Benedikték is elismerő bólogatással nyugtázták a teljesítményemet, mikor felálltam és integettem nekik is, hogy rendben vagyok, mondták, hogy "oké". Amin kicsit csodálkoztam, mert szerintem ez az én szövegem lett volna...

 
Odalent a Pasterzekees. Oda lehet 1300m-t esni. Balra a Teufelshorn (3680m), jobbra a Kleinglockner (3770m)

Pietrele: „Mi törpént?"

Bukott Katica: "Semmi, csak ugrottam egy szaltót. Nem törtem ki a nyakamat, csak majdnem." (Viszont okulva az eddigiekből szépen elcsomagoltam a fényképezőgépemet a hátizsákba, így a továbbiakban, a Főhercegig csak a Tigris és Gina képeiben gyönyörködhetünk. Ez szerencsére semmilyen tartalmi-minőségi romlással nem fog járni - mint az hamarosan kiderül.)

Itt már nem fázik Gina keze a brutál kesztyűben, az biztos!

"Na, akkor haladjunk!" - mondta Matula. ... Akarom mondani, a Tigris...

ELőttünk a Kleinglockner

Ereszkedés a Glocknerscharte-ba

Ereszkedünk a Kleinglocknerről.

Pihenő. Várjuk, hogy a Tigris elvigye magával a kötél elejét. Ilyen öt percekben Pietrelével két életre való mennyiségű közös túrát is eltervezünk.

Megint látszik a Pasterzekees. Mintha tubusból nyomták volna.

Ismét a kuloárban

A Hofmannskeesen

Korábban ígéretet tettem arra, hogy nem mászok, mer’ az veszélyes. A Schreckhorn túrán meg végig azt hajtogattam a csajoknak, hogy nem normálisak. Most meg itt mászkálok a nagy hegyen, mintha kötelező lenne... Hogy is van ez?

Hát, most is mondogattam, csak egyes szám, első személyben: Mit keresek itt? Nem vagyok normális!

Időközben annyi változott ugyanis, hogy a Schreckhornnál bekaptam a horgot: olyan gyönyörű helyeken jártunk, hogy ihaj! De azt is láttam, hogy még gyönyörűbb helyeken is járhatnék, ha továbbmennék. Ezért idén már nem ígértem meg, hogy nem mászok. Tulajdonképpen régi vágyam volt ez a hegy, lehetőség adódott, meg kellett csinálni! Aztán, ha beválik, meglátjuk, mi lesz a folytatás?!

Egyébként nem árulok zsákba macskát, az lett a folytatás, hogy írtam egy listát a Tigrisnek. 5 hegy van rajta, az első - most már - kipipálva. A maradék négyből három háromezresen még ő sem járt, csak a négyezresen... Szóval, lesz még dolgunk, nem kevés...

  Teára és tiroli rétesre várva az Erzherzog Johann Hüttében. Három és egynegyed órát jöttünk lefelé, idáig.

A névadó Habsburg–Lotaringiai János József Fábián Sebestyén főherceg (1782-1859) kiváló katona és lelkes alpinista volt, az elsők között próbálta megmászni a Grossvenediger csúcsot. Több alpesi menedékházat is elneveztek róla, de ez a leghíresebb. Nem tartozik a tárgyhoz, de érdekességként elmondom, hogy János főherceg ma élő ükunokája a régi zene (ancient music) autentikus előadásának egyik úttörője, Nikolaus Harnoncourt,  (teljes nevén Nikolaus Graf de la Fontaine und d'Harnoncourt-Unverzagt), akinek munkásságát évtizedek óta kísérem elismerő figyelemmel.

A képen az ifjú János főherceg a Hochschwabon (kis szürke kecskékre vadászik)

Egyébként nem tett jót nekem a pihenő. Talán a rétes tette… Lemerevedtem, vagy mi, utána még bénább voltam, mint addig. Szerencsére több baleset már nem ért. Mert a hátralévő úton a fenekemre, karomra beszerzett kék-zöld foltokat nem számítom annak...

Címkék: Magas-Tauern Grossglockner Tirol