Talán néhányszor már leírtam, hogy mozgásfüggő vagyok. A dolog azonban 12 nappal ezelőtt visszaütött. Talán a Klébi eldugott sötét sarkában tartott szánalmas plafonmászási kísérleteknek köszönhetően, talán a lappangó nyavalyám következtében, de sikerült az articulatio interphalangeáimat (nem anatómia számonkérésre készülők kedvéért: ujjízület, latin egyesszám, magyar toldalékolással) kicsit túlerőltetnem. A nálamnál tapasztaltabbak rábeszéltek egy kis kényszerpihenőre, amit idáig tartottam. Jobb híján egy kis futással, valamint a városban vadállat módjára való száguldozással vigasztaltam magam. Utóbbi esetben azért az őrangyalomat minden piros lámpánál bevártam, hiszen volt is dolga elég - de ezt talán hagyjuk.
Szóval ideális újrakezdős napnak indult a tegnapi. Ildivel (a volt kolléganőmmel) kettecskén kezdtünk, később három új ember csatlakozott: Zsuzsi, aki nálunk gyakornok, Zoli, az ő élete párja (a Salabasina-túráról virtuálisan már ismerhetitek őket), valamint Imi, Zsuzsi bátyja, akivel a nagyobb csellengéseken és a fotószakkörön szoktunk találkozni - meg úgy néz ki, hogy ezentúl keddenként a falon. Gondoltam, ma nem szaggatom szét magamat, így megpróbáltam a kezdő falakon maradni, és lehetőleg sokat biztosítani. Annyival tűzdeltem meg a játékot, hogy megpróbáltam végre színek szerint haladni. Nem is volt olyan egyszerű. A plafon felé egyre nehezebb lett, a fogások távol voltak, és csalás nélkül (t. i. a másik utak igénybevétele) képtelenség teljesíteni a saját játékszabályaink szerint egy végigmászást. Mi ugyanis azt tűztük ki, hogy ahol ez kartávolsággal illetve -hosszal bírható, ott a plafon megérintésével van vége egy mászásnak. Ehhez képest itt örültem, ha az utolsó fogást még elértem. (És Bagolynak már megint igaza lett: amint ezt írom, azaz valamilyen módon a mászással passzívan foglalkozom, máris izzad a tenyerem. Ziás kézzel lehet gépelni?)
Szerencsémre időben érkeztek a többiek, és mivel páratlanul voltak, a betanuláshoz szeparálva lettek. Zsuzsi és Imi kezdtek, addig mi Zolit mászattuk. Fölfelé nem is volt gond, azonban az eresztésnél előjött az a 30+ kiló különbség. Zoli ugyanis alulról ugorja a százat, magam viszont csak 65-öt nyomok. (Mivel lapzártás időszak van, szerintem ez is csak teljes menetfelszerelésben igaz.) Ahogy azt kell, Zoli szépen lábbal tolta el magát a faltól, én meg próbáltam viszonylag tempósan ereszteni, hogy ne kelljen sokat a beülőbe terhelnie. Ennek az lett az eredménye, hogy kis híján eljátszottam az "Arccal a falnak" kezdetű nótát. Kicsit meg is ijedtem, hogy Zoli első mászása rögtön koppig tart, és a szemüvegem is éppencsak megúszta a koccanást. Mikor is kapom végre a nyavalyás kontaktlencsémet? Tudom, hogy ebben sem vagyok egyszerű eset, de a múlt hétről volt szó. Optikusok! Ne bojkottáljatok! (És azok kedvéért, akik tudják, hogy hol tartunk: Vájjámitörtént-fejcsükmeg! Kis segítség a megfejtéshez: Pite, gyere vissza! Pite! Pite! Hol van az a gitár?) Lehet, hogy nálam is ki volt kapcsolva az erősítő, de szerencsére nem én csináltam a show-t.
Innentől kicsit visszavettem, így csak mérsékelten csúsztam a fal felé biztosításkor. Azonban nem hiszem, hogy egy igazi nagy esésnek nem az lett volna a vége, hogy ketten csüngünk a kötél két végén. Szóval jó lesz, ha majd Kopasz Fotós Zoltánunk legközelebb tiszteletét teszi, mert ő talán elég nagyra nőtt ahhoz, hogy fél kézzel is kezelni tudja a problémát.
Zsuzsiék alapos oktatást kaptak, szerintem egy-másfél órát foglalkozott velük az ügyeletes srác. A másik ügyeletes közben rám szólt, hogy nem jól vagyok bekötve, ezzel a beülővel (kölcsön kaptam, amíg nem lesz sajátom - köszi Skati s Ádám!) mégegy ponton rögzítsem a karabinert. A kör végével megtörtént. Azért jó érzés, hogy tényleg figyelnek az emberre: a srác rám szólt, aztán visszajött, ellenőrizte és megköszönte a dolgot (!) Holott én köszi, hogy figyeltek rám!
A napi mérlegem néhány hordó (nem sör - jól is néznénk ki), egy kis plafonos és pár mínuszos ferde fal. Magamhoz képest harmatgyenge, de az ujjaim (bal kéz, digitus medius és anularis) így is megköszönték, hogy nem kínzom őket tovább. (Azt hiszem, a hosszú távú egészségmegőrzés és a hasonló józan eszes dolgok miatt egyelőre visszaveszek heti egy alkalomra.) Beálltam csak biztosítani, aztán mikor mindenki kellőképp elfáradt, még fölszaladtunk az emeletre, hogy megnézzük az újonnan nyílt boulder részt - még amíg tiszta. Jelentem, szép nagy, kellemesen változatos, szerintem itt is megvan az a változatosság, ami a falaknál: mindenki talál elég olyan utat, ami még a saját szintjének épp megfelelő. Azt hiszem, azért egyelőre maradok a falaknál. Majd ha testben-lélekben hozzáedződöm a feladathoz, közelebbről is megvizsgálom az addigra már megnéziától fehér és cipőtalpgumitól fekete falakat.
Örömmel hallottam Zsuzsitól a "majd legközelebb" szókapcsolatot. Őt ugyanis nem volt egyszerű elrángatni, mert saját bevallása szerint a létra második fokán is fél már. Itt is volt néha átfutó riadtság az arcán, de megoldotta, tetszett neki, és nem mondta, hogy soha többé.
Átöltözés, búcsúzás, a nagyobbik beülő és cipő Iminek (de jó, megint lesz hely a táskámban), gyaloglás a munkahelyre a bringáért. Közben átpörgetem magamban a mai élményeket. A tenyerem a hideg ellenére is izzadni kezd, megérzem a fájdalmat a kéz- és  lábujjaimban. (Az előbbi még érthető, azzal fogok, az utóbbi oka pedig az, hogy a mászócipőnek szorosnak kell lenni. Idővel megszokható, de ennyi kihagyás után megint kihívás volt.) A szembe jövők nyilván teljesen bolondnak néznek: fülig vigyor jeges pofaszélben? Hát persze! Mint a drogos - én is épp most kaptam meg a mindennapi endorfinomat.

Címkék: Csellengés Falmászás