Cím: Prenj - Tisovica
Címkék: Prenj
Blog Beljegyzés: A Covid járvány óta nem jártunk Boszniában, és kezdett nagyon hiányozni. Az ősszel már majdnem mentem, de útitársam akkor az utolsó pillanatban lemondta a túrát, várhattam, hogy honnan halászok elő a baráti körből újabb megfelelő áldozatot, aki velem jön? Attila akadt a horogra, akinek, ha kimondom a Prenj hegység nevét, ugyanúgy viszket a talpa, mint nekem. Rövid tervezés során azt találom ki, hogy most északi irányból menjünk a hegységbe! Nyugatról már voltunk egyszer, délről sokszor, de az északi Tisovica katlan ismeretlen a számomra, pedig a hegység fő csúcsait ábrázoló impozáns fotókat mindig innen készítik. Miután kész a terv és kiírtuk a szabadságunkat, kétszer 1 hét esőzés következik, ami a hegyekben persze havazás. A 2500m fölötti régiókban – ahol van ilyen – ez 4 méter havat hoz össze. Olvad és folyik minden, a Dráván 4m magas árhullám vonul le, Eszéknél a hatalmas árteret egyik végétől a másikig kitölti. A Száva szintén tekintélyes vízszinttel hömpölyög, majd – 100 kilométereken át kísérő útitársunk – a Boszna folyó következik, amely szokása szerint zavaros, barna áradat. Szarajevó után Konjicnál csatlakozunk a Neretva völgyébe. Rendkívül magas itt is a vízállás, de a smaragdzöld szín azért megmaradt. Csak éppen zavaros ez is, nem lehet a mélyére látni, mint máskor. A Jablanicai-víztározó felső végében, Čelebići faluból kanyarodunk le délre, a Baščica-patak vadregényes szurdokába és ezen autózunk fel Idbar faluba. A varázslatosan szép völgy egyik érdekessége a völgyzárógát, melynek betonfalába ép akkora lyukat ütöttek, amin átfér egy panorámabusz. A másik érdekesség a panorámabusz, ami szembe jön a semmiből az egynyomsávos aszfaltúton. Balra sziklafal, jobbra szakadék, nem sok a mozgástér, de ezért valahogy elkerüljük egymást és kikötünk a falu felső végében, az isten – jelen esetben Allah – háta mögött kettővel. Szerény kis bosnyák település, néhol egészen archaikus településszerkezettel és épületekkel. Megérne egyszer pár órát ezzel foglalkozni, szétnézni, fotózni, de most nincsen idő erre. Hajnalban indultunk Pécsről és dél már elmúlt, nekünk pedig még fel kell másznunk a Tisovicára, ami tíz-egynéhány kilométeres táv és több mint 1100m szint innen, úgyhogy pakolunk és indulunk tovább, gyalog. Egész úton idefelé ronda szürke volt az ég. A hegy felett most kimondottan fekete, felettünk viszont szétnyílik a felhőablak és egy foltban, ahol haladunk egyszerre dübörög a kánikula és esik az eső. Legalább higítja az izzadságot, ami a szemembe csorog. Az aláfestő zene erdei pintyek, füzikék, rigók éneke, patak zúgása. Margaréták, kosborok, erdei csigakél, néhány korai szamóca, van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Majd az út keresztezi a patakot. 4 méter széles, kristálytiszta, nagyon gyors és esélyünk sincsen gázlót találni, száraz lábbal átkelni, mert ha magasabb is a bakancs szára, a rohanó víz felcsap az akadályra és felülről ázunk be. A túlparton kicsorgatjuk a fölös vizet a topánkáinkból. Még 13km és 1100 szint vizes bakancsban, zokniban. Mi az nekünk?! Vegyes, majd egyre inkább bükk erdőben megyünk felfelé. Az út minősége a magassággal rohamosan romlik, végül kriminális lesz. Cserébe egyre meredekebb. A turistajelzés átvágja a szerpentin kanyarját és a jelzés bevezet egy olyan részre, ahol sorra dőltek ki a faóriások. Az összetört ágak között mászunk a nagy zsákokkal. Hálózsák, derékalj, hágóvas, jégcsákány és a kaja mellett 3-4 liter vizet is cipelünk, mert nem ismerjük a fent vélelmezett ciszternák állapotát. Nem könnyű a puttony, nem könnyű a mászás. Bal kézzel sikerül belenyúlnom egy ágcsonkba, érzem, ahogy a tenyérpárna nyers húsába behatol a hegyes fa, mint amikor az ember a konyhában húst vág. Persze vérzik rohadtul, de itt a meredek hegyoldalban, a marokkó játék közepén nem lehet lepakolni, sebet kezelni. Fáj rohadtul. Nyalogatom a vért, mászok tovább. Majd meggyógyul! (Meggyógyult.) A falu 438 méteren volt, most 1100m magasan járunk, a völgy végét U alakban lezáró sziklafal alatt. Zmijinac a hely neve. Itt kifogy alólunk az út és gyalogösvényen mászunk tovább. De milyen gyönyörű ösvényen! Fehér sziklák alatt-fölött-mellett, hatalmas bükkfák között. Egyre több, gigászi feketefenyő is vegyül közé. A kosborokhoz most már zergevirág is társul és a nagy virágú pompás tárnics is megjelenik itt-ott. Feltűnik egy kedves ismerős is: méretes gyászcincér mászik egy mohos rönkön, de nem a megszokott szürke ruhában. Ez a ritka, fekete változat. Jól mutat a fekete alapon a jellegzetes, szintén fekete gyászcincér mintázat. 1300m magasságban végre kiérünk a völgyből és átérünk a Tisovica katlan déli részébe, de az út még nem ereszkedik le, hanem fel kell másznunk még 1400 méter fölé, hogy egy impozáns hegyet megkerülve a katlan keleti oldalába kerüljünk. Itt találkozunk az első adag, szép lila medveganyéval. Fél tucat alkalomnál többször jártam már a hegységben, de medvenyomot még nem láttam. Ez az első. És viszonylag közel a tervezett szállásunkhoz. Később, még közelebb is találunk. Szóval az már biztos, hogy az éjjel látogatónk lesz. Persze, nem kell túllihegni a dolgot, ezek itt nem brassói vérmedvék, csak éppen nem kell előhagyni semmit, mert az reggelre vagy nem lesz meg, vagy ha igen, akkor használhatatlanná rágva. Leérünk végre a katlanba. Egy 4km hosszú és 500m széles, ény-dk. hossztengelyű lefolyástalan völgyet képzeljünk el, aminek a talpmagassága déli irányban fokozatosan emelkedik 1300-ról 1400m-re. A katlant két oldalról 1800-2000m magas sziklás hegyvonulat övezi, déli végén a 2155m magas Zelena glava csúcstömbjével. A völgy alja füves legelő, benne feketefenyő csoportokkal kisebb-nagyobb sziklás magaslatokkal. Ragyogó kék ég, fehér sziklák, haragoszöld fenyők, harsogó zöld fű egyenletesen behintve a boglárka apró sárga, és a tavaszi tárnics enciánkék kis virágaival. Ismerek én angol, japán, perzsa kertet. Ezt a szépséget meg sem közelítik. Isten kertje: ez az első benyomásom. És az utolsó is. Egészen elvarázsolt a hely szépsége. Nem könnyen szabadultam – másnap – a látványtól. Persze, minden szépségnek van valami hibája. Olyan hibája, ami már-már feledteti a szépségét. A Tisovicának az a hibája, hogy tervezett szállásunk, egy leselejtezett ENSZ konténer – jelentsen ez bármit – nincs a helyén. Meg sehol sincs a belátható térben. A Rother kalauz térképe szerint ott kellene lennie, ahol a turistaút kiér az erdőből. Ezért másztuk végig a nagy puttonnyal a katlan északi karéját, hogy ebből ne legyen probléma, pont a konténernél érjünk ki. Ami nincs. És arra utaló jel sincsen, hogy valaha itt lett volna. Lelkünkben némi feszültséggel, izmainkban egyre több zúzódással megyünk tovább az egyébként varázslatos tájban. Újabb adag medveganyé erősít meg abban, hogy nem akarok kint aludni egy szál hálózsákban az esőben. Van a völgyben két kulcsosház, hátha ott jutunk valamire! Bő 1 kilométer után meglátom a közelebbi kis ház tetejét. Az lesz az irány, de van itt jobbra, a völgytalp túloldalán egy brutális méretű kerek kőépítmény: hatalmas ciszterna. Előbb azt ejteném útba, megnézni, mennyire használható. S az útról letérve a ciszterna felé, az első domb mögött megbújva: ott a konténer. Hű, de csúnya! A Magyar Néphadseregben a Deimos híradós kocsi felépítménye volt ilyen. Kísértetiesen ilyen. Úgy is mondhatnám, hogy EZ AZ. Rozsdás, lelakott, de a célnak megfelel. Még rendes tűzhely és tüzelő is van bent. Ha akarnánk, befűthetnénk, de mi nem vagyunk olyanok. Pedig ilyen helyen a füst a legjobb medvecsalogató, messze elviszi a hírt, hogy megjöttek a turisták, lehet a piknikes kosarat dézsmálni! Ledobáljuk a hátizsákokat, aztán megnézzük a ciszternát. A jövőre nézve is jó lesz, legközelebb már csak a napi vizet hozom meg egy kisvödröt spárgával. Megnézzük a kulcsosházat is, ami tulajdonképpen egy kis sátortető, nagy terasszal. Az építmény déli fala merő üveg, gyönyörű panorámával a Zelena glavára. Bent példás rendben minden holmi. Az ajtó azonban zárva. Keresünk kulcsot a fal repedéseiben, zugaiban, de nem találunk. Visszatérünk hát az Üvegtigrishez. A konténerben – a kalauzban írt 8 helyett – 1 hálóhely van. Némi átrendezéssel csinálunk kettőt. Még egyet lehetne. De 8? Itt soha nem volt annyi hely. Szendvicsek, tésztás leves, vödörnyi tea elfogyasztása után nyugovóra térünk. Rázendít az eső. Úgy alszom kilenc és fél órát, mint akit agyonvertek. Egyszer-egyszer hallom, hogy jég veri a bádogot, zacskót zörget valami állatka, majd egy vödör fülét veri kitartóan. De ezeket csak tudomásul veszem, nem zavar, visszaájulok rögtön. Attila, aki egyébként híresen rossz alvó és a sportsérüléseiből fakadóan mindene fáj – csak a térde nem, az majd a lemeneteltől fog – és ezért szemernyit sem aludt, azt mondja, minden zaj kintről jött, de hogy melyik volt a medve, ő sem tudja. A vödör fülét viszont ő zörgette: amikor beleállt a görcs a combjába az éjszaka közepén, ez akkor lehetett. Farkasüvöltést is hallott, de amikor kivette a füldugóját, rájött, hogy ez csak az én ordenáré horkolásomnak az egyik szólama. Reggel – hétvégi üzemmódban – pontban hétkor kelek. A konténer üres, Attila már régóta kint van. Felnézek a hegyre, de az emblematikus panorámát felhők takarják. Attila vigyorogva közli, hogy ő még napsütésban látta és le is fotózta. Jó, hát majd od'adod! Reggeli közben osztunk-szorzunk. Lemegyünk. Fönt sokkal több hó van, mint kellene, és mint akkor volt, amikor az utat elterveztük. Ez éjjel-nappal olvad, ha magunkra rántjuk, ledarál. Amit fel akartam deríteni – mit tud a szállás, mit tud a ciszterna – azt tudjuk már. Fizikailag rottyon vagyunk, tehát a foglalkozás elérte a célját. Mehetünk! Reggeli után felderítem a lefelé vezető másik utat, közben a Zelena-glava tömbje is megmutatja magát, ha csak annyi időre is, míg lefotózom. Összecsomagolunk és elindulunk vissza a katlan nyugati oldalán. Teljesen más világ, mint eddig. Lépésről lépésre újabb és újabb csodálatos látványok, meglepő részletek kerülnek elő. Ezt szeretem annyira a havasi tájban. A csalogató, hívogató otthonosságát. Jégkorszaki őseim atavisztikus vonzódása a lakhatónak ítélt zugokhoz mindig előtör belőlem ilyen helyeken. Aztán búcsúzik a havasi táj, beérünk az erőbe és leereszkedünk, vissza, a völgybe. * * * A Neretva partján ebédelünk Konjicban, egy hotel teraszán. Csevap, kóla, bosnyák kávé, zsibbadás, vadkacsák, sirályok, szebbnél szebb nők, smaragdzöld folyó. Mint legutóbb 6 éve, csak akkor a túlsó parti teraszon. Szóval otthon vagyunk. Boszniában mindig, mindenhol otthon vagyunk.
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link