Túratárs és Túra kereső, túrázás, szervezett túrák - Túratárs.com » Blog » Sabalan keresztezés 2. rész.

TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link

Cím: Sabalan keresztezés 2. rész.
Címkék: Sabalan Irán
Blog Beljegyzés: Előzmény:  http://www.turatars.com/blog/view/id_3631/title_Sabalan-keresztezes-1-resz/ Felvirrad a nagy nap. Megyünk a csúcsra! Tudom, hogy képes vagyok rá, nagy zsákkal is, mégis meg vagyok szeppenve. A normál út tiszta sor, de a túloldalról semmit nem tudunk, még azt sem, hogy van-e ott kijárt nyom? Nekem kell majd tájékozódnom. És egy ekkora hegy bármikor benyújthat különvéleményt. De ezen ráérünk majd akkor aggódni, ha megtörténik. Na, keljünk fel, nyomás pisilni! A medvebiztos szemeteskonténerek felborítva, tartalmuk szanaszét. Itt bizony gyümölcsevők jártak és alapos munkát végeztek. Nagyragadozó egyébként a barna medve mellett leopárd él még az Elburzban, nyilván ez is éjszakai gyümölcsevő. Az ókori domborművek fenevada, Irán címerállata, a perzsa oroszlán már 70 éve nem él az országban. Épp most hoztak egyet a teheráni állatkertbe. Neki innen üzenjük, hogy HAJRÁ! Zabkását reggelizünk, mert enni kell, akármennyire nem akar/tud a szervezet ilyenkor befogadni semmit. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a leginkább hajnali csúcsmajré kompatibilis étek a zabkása, és csak egy-két deci forróvíz kell hozzá. Meg persze zabkása. 4   Összepakolunk és elindulunk felfelé. A csúcsra vezető út a tábortól 5 km, kb. 1200m szinttel. Innen egyébként hajnali 4 és 5 között szoktak indulni, akik a csúcsról visszatérnek, mi viszont akkor még aludtunk. Még a konténerhengergetést sem hallottuk, pedig az elég hangos lehetett. Előttünk a nyomcsapáson medvetalpak nyoma, friss ürülék... jaj, de jó, hogy egyfelé van dolgunk! Beszélgetünk hát, nehogy meglepjünk valakit a sziklák közt. De aggodalomra semmi ok, csak a fürjek, kaszpi foglyok, meg valami kedves pintyféle kísérik az utunkat. Aztán szembejön egy négyfős csapat. Ők az éjjel fent rekedtek a hegyen. A csúcsmászás után ugyanis a túloldalon leereszkedtek a Sas-szikláig (4800-ról 4200-re), majd vissza a csúcsra. Ereszkedés közben rájuk sötétedett és letértek a nyomról déli irányba, ezért inkább megálltak, mielőtt belemásznak valami hülyeségbe. Reggel aztán visszatértek a nyomra és lejöttek. Tegnap délután láttak medvét fent, a csúcsnál, a krátertónál. Ott fogunk sátorozni Juppíííí!   Elhagyjuk a tegnapi akklimatizációs végpontunkat. A terep egyre nehezebb, olykor könnyebb mászásokra is sor kerül. Az az igazság, hogy nem egy kijárt ösvény van itt, hanem egy 10-50 méter széles sávban keresi mindenki a neki megfelelő útvonalat. Egy-egy hófolt, omlás kikerülésére mindenkinek más a stratégiája. Lényeg, hogy egy kis narancssárga, háromszögletű zászlókból álló sor jelzi az északkeleti gerinc nyomvonalát, nagyjából ezt célszerű követni. Tehát felfelé haladva a hegy egyre meredekebb, a terep egyre nehezebben járható. 10-15 kilós hátizsákjaink sem gyorsítják a mozgásunkat, így a szint felénél kezdenek utolérni bennünket a kishátizsákos „egynaposok”. Ez azért jó, mert ők majd etethetnek bennünket. Az iráni hegymászás ugyanis olyan közösségi élmény, ahol mindenki etet mindenkit. Épp ezért a zászlósor is luxus, hiszen, ha az ember az elszórt pisztáciahéjakat, datolyamagokat követi, rossz irányba nem mehet! Először az idős házaspár ér utol bennünket, akikkel együtt jöttünk a Land Roveren. Fiuk már lemorzsolódott. Az öreg egy pillepalackot halász elő a hátizsákból; valami bogyók vannak benne. Van egy italféle Iránban: aszalt fügék valami cukros szirupba áztatva. Na, ilyen szirupos fügéket gurít a markomba az öreg. Finom. Én pedig szilaj csikóvá válok tőle, szikrát rúgok és megyek tovább a hegyre.   Az út a 4700m-es Mehrab csúcsot délről megkerüli. Alatta hómező, majd törmelékrámpa, ezen mászunk fel a csúcs környéki lankásabb vidékre. Itt ér utol egy fiatalabb pár. A férfi köszön, de mint egy gép, megy előre. Olyan, mint Mr. Muscle. A nő sokkal emberibb, ráadásul szép is, de nem tudunk beszélgetni, mennie kell a pasi után. Mire a hegytetőre érünk, ők már lefelé jönnek. A pasi köszön, a nő hatalmasat esik egy hófolton beszakadva. Integetünk egymásnak, aztán mindenki megy a dolgára. Mögöttük valami család jön, ők Attilát etetik az utolsó kilométereken. Értelmiségi banda, szülinapos, hosszú hajú, copfos, gyönyörű lány. Ő eteti Attilát. Sütivel, eperrel, hol ezzel, hol azzal. A mázlista...   A hegytető olyan benyomást kelt bennem, mintha itt 3 kráter lett volna egymás mellett, közülük a nyugati kráterben van azonban csak tó. Ide igyekszik mindenki. És megvan! 7 óra alatt értünk fel; ez nagy zsákkal teljesen elfogadható a mi korunkban. Az akklimatizációnkra sem lehet panasz, nem kellett a 20 lépéses módszert alkalmazni (minden húsz lépés után pihenő), még ha nem is nagyon ficánkoltunk. Együtt ünneplünk a perzsa családdal, majd szélfogót, tüzelőteret építünk, sátrat állítunk, havat olvasztunk. Feltámad a szél, néha egész durván taszigál, de nem lesz gond. A népek lassan lemennek a hegyről – hosszú út lesz az még – mi pedig megvacsorázunk, lepihenünk. Én még újságot is olvasok. Mindent behordunk a sátorba, nehogy valamelyik gyümölcsevő tévedésből elvigye a bakancsokat. Hosszú lenne az út mezitláb a civilizációba. Kicsit fáj a fejünk, de ebben a magasságban ez természetes, reggelre elmúlik. 575hPa a légnyomás az itthon megszokott 1019-nek majdnem a fele. Még egyikünk sem aludt 4200m fölött, ez volt az eddigi rekordunk. Erős szél fúj még sincs hideg, pedig az éjszakai fagyhatár jó 1000 méterrel alattunk van. Nyilván valami eddig ismeretlen sportüzemmódban van a szervezetem, éjjel simán kimegyek zokniban pisilni – a bakancsot felvenni energiafaló macera volna. Az éjszakában odalent Meshginshahr város és a környező települések fényei, fölöttem pazar Tejút, csillagmilliárdokkal. Fene egye meg, hogy még ezt is – mint minden jót – meg lehet szokni!   Reggel hamar odasüt a nap a sátorra, de nem kapkodunk az indulással, míg a szél el nem áll. Tea, zabkása, pakolás, aztán kilenckor indulás a nyugati oldalra. A telefonomon futó alkalmazás offline, jól nagyítható OpenTopoMap térképén a nyugati oldalra menő ösvény nyomvonala jól követhető, itt kell lenavigálnom a bandát. Elvben működik a dolog, de itt most egy magashegységben kell működnie. Nem is akármilyenben.   A befagyott krátertavat az északi oldalán kerüljük meg. Egy sziklameredély nappal összegyűjtött és visszasugárzott annyi napenergiát, hogy előtte reggel is vékony a jég. Feltörjük, hogy Attila vízmintát gyűjthessen. Aztán valahogy kiderül, hogy a víz finom, így iszunk is egy-egy pohárral. Aztán megkeressük a túloldali sziklarengetegben a lejáratot. Rettenetesen vad hely ez; egy lávacsatorna, amiből a bazalt kifolyt, csak a vályú peremén maradtak hatalmas, félelmetes kőkolosszusok, míg a meredek vályúban folyton mozgó kőzettörmelék, némi hó és vízjég van. Ezen balettozunk lefelé 2-300 méter szintet. Hibázni nem lehet, mert egy esés a legjobb esetben is kéztöréssel járna, a rosszabbat meg el sem akarom képzelni. Szemben a négyezres Heram-csúcsok havas ormainak látványa persze minden nehézségért kárpótol. Aztán kitágul a tér, nagy törmeléklejtőre érkezünk, ezen „síelünk” le egy sziklaplatóra, ahol a West Shelter bivakkunyhó áll, kb. 4200m-en. Ablakai rég betörtek, a szél telehordta hóval, szóval örülök, hogy nem építettünk rá táborhelyként. Szemben a hatalmas vulkáni kúp, a platón vadregényes sziklaalakzatok – és minden elborít a szemét. Itt van még hová fejlődni.   Észak felé kanyarodó gerincen, bizarr sziklaalakzatokat kerülgetve haladunk tovább, majd a nyomcsapás balra letér a GPS nyomvonalról, nyilván valami omlás miatt. A bal oldalba ereszkedünk és a gerinccel párhuzamosan haladunk egy hasadékig. Ebbe bizony bele kell mászni és leereszkedni pár métert. A 15 kilós nagy zsákokkal nem lesz könnyű, meg kell tervezni. Jobb láb a szikla peremére, bal kéz kitámaszt a túloldalon, jobb kéz benyúl a hasadék mélyére, ahol biztos fogás van egy repedésben. Bal láb lelép a túloldali állásra, ezzel belendül az ember a hasadékba. Ha a nagy zsák lendülete tovább viszi, akkor bele is esik. Ha nem, akkor élvezetes mászás következik lefelé. A kellő tapasztalat megvan mindhármunknál, az erőnléten múlik minden. Aki fáradt, az könnyen hibázik. De szerencsére mindhárman simán abszolváljuk ezt a kulcspontot és hamarosan visszatérünk a gerincre, majd a jobb oldalon leereszkedve a hajdani gleccser végmorénájához.   Még mindig 4000 méter körül járunk. Pihenünk egyet a patakparton, majd nehezen járható kőmező következik, aztán 3600m-re ereszkedve üde, harsogóan zöld füvű, alpesi jellegű havasi réteken haladunk tovább a Shabilt az East Shelterrel összekötő köves útig. Hatalmas üreginyulat verünk fel. Az első nagyobb gerinces a hegyen, akivel találkozunk. Lakik itt persze örmény (vörös) muflon, kőszáli kecske, feljebb szirti sas, lejjebb gazellák is, de ilyeneket véletlenül sem látunk.     Újabb pihenő után elindulunk a tűző napon Shabil felé. Tőlünk pár száz méterre birkanyáj, kutyák, jurták, kék Zamyand pickup. Lelki szemeink előtt felködlik egy ébenfekete hosszú hajú és szempillájú shahsavan nomád lány képe, amint koszos ujjacskáival sós sajtgolyókat gurít a szánkba, mielőtt felkérjük atyját, hogy a kék csodával vigyen le bennünket Shabilba, cserébe majd megtankoljuk a kocsiját, amikor... hátunk mögött megjelenik egy modern pickup, s a sajtgolyós lány képe szerte foszlik; a legtisztább és legjobb állapotú autó, amit egész Iránban láttunk. A kukásautó. A szemetet viszi le az East Shelterből Meshghinsharba. Már, amit az éjszakai gyümölcsevők meghagytak. Elvinnének, Shabilig? Persze, hogy! Ennyit a shahsavanok sajtgolyóiról. A kukások út közben szárított datolyával, töltött keksszel etetnek, az élet szép. Shabilban kukásautós csoportképpel búcsúzunk, lejelentkezünk a tábor recepcióján – hogy tudják, nem kell minket keresni – majd irány a fürdő! A Shabil meleg forrása jelentékeny, 5 l/mp vízhozammal ontja a 49 fokos, szódabikarbónás vizet a vulkánból. Hát- és lábfájásra alkalmazzák. Nekünk most épp mind a kettő van, úgyhogy; CSOBBB!!! Hát, ez hihetetlenül forró víz, alig lehet benne megmaradni. Atyai jóbarátom és mentorom, Konrád Gyula villan az eszembe, ki 30 évvel ezelőtti kamcsatkai útjáról az Interpress Magazinban úgy számolt be, hogy egy vulkáni meleg vizes medencében tett fürdőzést is megemlített, majd „a tojások megfőzése után” fordulattal folytatta az írást. Hát Shabilban mi is hamar megfőztük a tojásokat... Minden más tekintetben a fürdő nagyon jót tett, úgyhogy a strandolás után még mindig nem a sátorállításon jár az eszünk, hanem azon, hogy meg kellene enni egy birkát...   Míg a hegyeket jártuk, a recepciónál kiraktak egy ipari kebabsütőt, meg egy nagy, vitrines hűtőszekrényt, benne fél birka, előkészített húsok, faggyú, kebabnyársak. Mindjárt rendelünk is, 3-3 kubide' kebabot és shishlikot, lavash kenyérrel, sült paradicsommal, ivójoghurttal, amit nem a perzsa dough névvel illetünk, hanem – összes kebabozós török nyelvtudásunkat latba vetve – ayran-nak nevezünk, s ezzel végképp belopjuk magunkat a háziak türk szívébe.   Hogy a kaja osztályon felüli, azt ugye mondanom sem kell, tudtuk, hogy az lesz és azt kaptuk, amit vártunk. Ami külön szót érdemel, az a saslik, annak is az egyik falatja, a faggyú. Ugye, borzasztóan hangzik? 4-5 birkahús cafat és egy ugyanakkora cafat birkafaggyú, pusztán sóval fűszerezve... Nos, elmondom, hogy az egész étkezés csúcspontja ez a darab faggyú volt. Íze, állaga, mint egy szaftos, omlós sült szalonna. Merthogy ott más fajta, ún. zsírfarú juhokat (karakül vagy gisszori, fogalmam sincs melyik) tartanak, egész más körülmények között, mint nálunk. Az eredmény is egészen más. Ilyen dolgok történnek háromezer kilométerre keletre... Az azeri valójában türk, a faggyú valójában ízletes csemege, a medve valójában éjszakai gyümölcsevő és talán a leopárd is az. Sok érdekeset tanul az ember; utazni érdemes. Megyünk jövőre is! Mert álmok álmodói vagyunk.