Cím: Zlatorog birodalmában
Címkék:
Blog Beljegyzés: - Robi bácsi, én nem bírom tovább, nekimegyek valami nagy hegynek! - mondta Attila. Én azt mondtam, nagyban javítaná a túlélési esélyeket, ha konkretizálnánk, hogy melyiknek? Sőt, esetleg még én is elmennék vele… Kamnikot már unja, inkább a Júliai-Alpokba menne. Legyen a Triglav a Plemenice-úton? Vagy a Škrlatica? Mondom, ehhez még korán van, nagyon sok a hó odafönt. De lehetne például – ha az Aljažev domot tekintjük kiindulásnak – a Stenar az úticél. Azzal a heggyel különben is elszámolni valóm van! De – ne helyezzük önös érdekeinket előtérbe – még jobb lenne a szomszédos Bovški Gamsovecre menni! Március-áprilisban ugyanis több méter hó esett arrafelé, nem lehet most még akárminek nekiszaladni. A Gamsovecről viszont konkrétan tudom, hogy momentán különösebb nehézség nélkül járható már. Nincs ugyan még 2400 méter sem, viszont lélegzetelállító látványt nyújt a túra során egész nap a szinte kéznyújtásnyira levő Triglav és az északi falának a látványa. Útépítések, mindenféle forgalmi akadályok, hétköznap – kalandos út után csütörtök este nyolckor parkolunk le a mojstranai Vrata-völgy felső parkolójában. Gyors szedelőzködéssel is elmúlik már fél kilenc, mire a 200 méterre levő Aljažev domhoz érünk. A turistaház teraszán messziről látom Olga mamát, ami örömmel tölt el, mert a tavalyi szezonban nem találkoztunk. Én itt voltam, ő viszont nem. Na, az örömemhez képest a fogadtatás eléggé kimért. A foglalásunkat nem találja. Ennek alapvető jelentősége nincsen, mert tök üres a ház, egy szobában van csak vendég, de azért elrugózunk a problémán egy jó negyedórát, mígnem előkerít valahonnan egy papírt a foglalásunkról, ami tehát mégis volt, és ami egyébként még mindig majdnem mindegy, mert a ház még mindig ugyanolyan üres. Enni viszont nem kapunk, a konyha már bezárt. Majd reggel! Oké, értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja? Olga mamával – miként más szlovén turistaházak kezelőivel is – lassan évtizedes barátságunk a „ha nincs, nektek akkor is van” jegyében gyümölcsözik, és ezzel az önzetlen szeretettel nem élünk vissza, hanem megbecsüljük. A konyha ugyan mára bezárt, de a három szakácsnő ott héderel mellettünk, kilövésre készen. Három pár krajnai kolbászt bedobni a mikróba… csapolni három bögre teát… talán még nekem is menne… Na, mindegy, nem ezen áll, vagy bukik a két nép ezeréves barátsága. Biztos „van valami”, amit nem értünk, nem ránk tartozik, holnap meg már más lesz minden. Azért a másnapi tervekről még kifaggat. Mondom, hogy a Bovški Gamsovecre megyünk, ő pedig várakozóan néz, hogy és aztán hova tovább? Mintha ez nem volna elég… Mondom, hogy onnan még lehet, hogy továbbmegyünk a Stenarra. Csóválja a fejét, mert nagyon sok a hó a Sovatna-hasadékban, ahol a Stenarról le kellene jönnünk. Ezt én is tudom, nem véletlen, hogy a Stenarról nem nagyon látni idei képeket sehol. 2000 méterig még csak-csak járható, feljebb, a meredek részeken már hágóvas, jégcsákány és kötél kell most a Sovatnában. A Stenaron meg eleve kell ilyenkor. Ott, ha nem esik annyi hó, mint idén, akkor is sokáig megmarad egy kicsúszásveszélyes helyen levő hófolt. Van nálunk minden szükséges felszerelés, de kérdéses, hogy mekkorát akarunk meríteni a hegyek kínálta lehetőségekből? Ez majd holnap dől el. A reggeli Olga mama azért már sokkal inkább emlékeztet arra, akit megszerettünk, pedig még félig-meddig alszik, miközben kiszolgál minket. Herbatea, sonkás tojás, bivalyerős kávé, aztán jöhet a hegy! Még reggel hét sincsen, épp elindulunk, amikor egy lavina percekig tartó, mennydörgésszerű robaját visszhangozza a völgy a Stenar felől. Így persze könnyű dolgunk van, ha maga a hegy mondja meg, hogy akarunk-e ma felmenni rá? Ő idejében szólt, mi pedig értünk a szóból. Isten minden embernek megbocsát. A természet senkinek. Napsugaras-madárdalos-virágpompás reggelben araszolunk felfelé a Vrata-völgy hosszában. Marcsi, Attila, meg én – régen összecsiszolódott, sokat próbált trió. A Vrata végén, a Trenta-völgyre nyíló Luknja-nyeregbe kapaszkodunk fel alhavasi füzesben, hómezőkön, majd pedig meredek, kellemetlen törmeléklejtőn. Jobb kéz felől a Stenar, a Sovatna (fönt tényleg sok a hó benne), majd a Gamsovec déli fala a kísérőnk, balról pedig a Triglav hatalmas északi fala. Emberi szó, kalapálás fémes csattogása hallatszik Zlatorog királysága felől – egy páros az északi falat mássza a Déli-pillérnél. Szépen gyűjtjük a szintet és egyre erősebb szélben hamarosan felérünk a Luknja-nyeregbe (1752m), ahol rövid technikai pihenőt tartunk, banánt eszünk, miközben a Triglavra vezető Plemenice-út beszállása felől megjelenik két fiatal kőszáli kecske. Barátságosan, bizalmasan, célirányosan közelítenek, először azt hisszük, ennivalót akarnak kunyerálni, de nem. Ők itt laknak, s a napi menetrendjük szerint most épp itt van jelenésük. Meg holnap, meg holnapután is. Kicsit távolabb megállnak. Mi tovább indulunk a nyeregből a Gamsovec füves oldalában. Úton-útfélen a hegyoldal teraszain heverésző, napozó, szendergő, hatalmas szarvú kőszáli kecskebakokat kerülgetünk, akiket nem nagyon izgat ez a dolog. Megnéznek, oszt jól van… Zlatorog (Aranyszarv) – a mesebeli, fehér szőrű, halhatatlan kecskebak, kinek arany szarva kulcs a Triglav elrejtett kincséhez, vére pedig gyógyító hatású virágokat terem – daliás termetű fiai a tél fáradalmait pihenik ki épp. Önkéntelenül valami mélységes tiszteletet érzek ezek az állatok iránt, ami persze hülyeség, de az érzések már csak ilyenek… A tiszteletem oka az a túlélési stratégia, ahogyan ezek az állatok a telet töltik. Télire ugyanis nem mennek le a hegyről (mint például a zergék az erdőhatárra), hanem éppen, hogy a legmeredekebb északi falakra húzódnak, ahol nem áll meg a hó. Az öreg bakok végül olyan fagyállóvá lesznek, hogy néha kiállnak egy-egy magányos szirtre, szembefordulva dacolni a hóviharral. Hát, járunk fel télen mi is a nagy hegyekbe, alszunk is odafent egy-egy éjszakát (legutóbb februárban 3269 méteren); kemények vagyunk, mint a fagyott kutya lába, de ezek a legények még nálunk is sokkal keményebbek. Kalapom emelem, uraim! Havasi párnanövényektől virágos, lágyan ívelő és sziklás-kitett részek váltakoznak, míg felérünk a Gamsovec dél felé nyitott, nagy cirkuszvölgyébe (V Krnici), amit most még mély hó tölt meg. Mögötte függőleges falú, vad sziklagerinc húzódik, azon lesz a csúcs. A völgy másik oldalán a Triglav monumentális, fenséges északi fala, szinte karnyújtásnyira. Ez a hihetetlen, felfoghatatlan látvány az egész napos kísérőnk. Ez az, amitől a Bovški Gamsovec nem csak „egy arc a tömegből”, egy kis csúcs valahol a nálánál sokkal nagyobb hegyek között, hanem a Júliai-Alpok egyik legszebb túrája. Jó időben – mint ami most nekünk jutott – az én praxisomban az eddigi legszebb. Jártam már a csúcson a másik irányból, de az inkább csak az élvezetes mászás miatt vált szép emlékké, a felhők miatt korlátozott kilátásban volt részem akkor. Ez a mostani túra ahhoz képest jutalomjáték. A terep egyre vadabbá, meredekebbé válik, majd megkezdődik a könnyű sziklamászás, aztán hipp-hopp, fent vagyunk a csúcson (2392m). A látvány leírhatatlan, pazar. Alattunk a Kriški podi hófoltos magaskarsztja a három tóval, Pogačnikov dommal (2050m-en). Az alsó tengerszem valószínűtlenül kék, nagy fehér jégtáblákkal, a felső még be van fagyva, vastag hó borítja. Nyilván a középsőt is, de azt meg sem találom, valahol a Pogačnikov dom alatt van. Körülöttünk a hegység megszámlálhatatlan hegycsúcsa, hogy csak az ismertebbeket említsem; a Jôf di Montasio, Jalovec, Mangart, Razor, Škrlatica, Stenar, Triglav… többségén jártam, de azért lenne még bőven mit tenni… Fotózunk, áhítunk, beírunk a csúcskönyvbe – ami egyébként betelt már – majd lejjebb húzódunk a sziklák szélárnyékába, falatozni. Lefelé út előtt mindig mondok egy imát, hogy a Mennybéli, ha lehet ne csak fél szemmel sandítson ránk, hanem figyeljen oda rendesen. Mert a lefelé út mindig nehéz. Ez a hegy pl. a bejárt útvonalon semmi extra nehézséget nem vonultatott fel (a táv <15km és a szintkülönbség <1300m sem valami elképesztő) mégis rendkívül technikás; körültekintő és biztos mozgást igénylő, fárasztó és nehéz terep, ahol nemigen lehet büntetlenül hibázni. Az ehhez szükséges erőnlétet otthonról hozza az ember, a figyelemről itt helyben kell gondoskodni. A visszaútban a táj minden főbb eleme más értelmet-tartalmat nyer, mint odafelé menet. A fények is változnak délutánra, így az útismétlés egyáltalán nem unalmas. Talán csak a kecskék hiányoznak a képből. Ők egyrészt szokásos napi menetrendjük szerint keresik fel a legelő-, pihenő- ivó- és egyéb fontos helyeiket, így délutánra már messze járhatnak attól, ahol délelőtt találkoztunk (délben pl. feljöttek a V Krnici alatti hófoltokhoz, inni). Másrészt nyilván zavarja őket – miként engem is zavar, mert megosztja a figyelmet – alattunk, a Vrata-völgyben egy helikopter. Az északi falban mászóinkkal történhetett valami, még a délelőtt, de azt mi nem láttuk, mert a fal egyik hasadékában másztak. A mozaikok alapján az történt, hogy délelőtt a helikopter hegyimentőket hozott, akiket kirakott, mivel a sérülteket a fal zugából direkt módon kiemelni nem lehetett, majd elment. Délutánra ők lehozták a falból az alatta levő törmelékszoknyán futó ösvényre a mentett személyeket, akiket aztán két fordulóban felcsörlőztek és elvittek a fal alól. Látványnak érdekes, egyébként azonban hosszadalmas és zajos tevékenység ez. És reméljük, mindenki rendben van azóta már! Fél hatra – órákkal a konyha zárása előtt – visszaérünk az Aljažev domhoz. Olga mama a szokásos – régi – formáját hozza, olyan, mint egy pokémon-testet öltött tündér. Míg felveszi a rendelést, Marcsi zoknis lábát masszírozza – mely ilyenkor is Lenor szagú –, a krajnai kolbászhoz saját maga készítette, és nagyon finom, privát ajvárral kedveskedik, és úgy általában elmondható, hogy nem csak nyomokban emlékeztet az én régi barátomra, hanem ez már az igazi. Megingott bizalmam is lassan visszatérni látszik. Még a kolbász után küldünk egy-egy hatalmas adag almás rétest – hogy biztos legyen a kajakóma – aztán az egészet szétcsapatjuk a ház bivalyerős kávéjával – mert hosszú az út (550km) hazáig. Aztán elbúcsúzunk. Ezt mi nagyon tudjuk Olga mamával. Rendszerint az ajtóban állunk, mert az úgy stílusos… Viszlát, jó utat, puszi-puszi, mikor jövök? szeptemberben? úgy legyen. Úgy legyen! További képek: https://photos.app.goo.gl/Rt1knqWonaF7AhT88
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link